Ennek kapcsán két tényezőről mindenképp érdemes említést tenni. Az egyik, hogy Corbyn sikere nem is annyira az ő sikere, amennyire a Momentum nevezetű szélsőbalos mozgalom aktivistáié, illetve azon fiatal balosoké, akik rá tudták venni a fiatalokat – hiszen ők életkorukból adódóan „lázadók”, így szimpatikus nekik a corbyni retorika –, hogy nagyobb számban menjenek el szavazni, mint máskor. A Munkáspárt sikerét Corbyn teljesítményével magyarázó baloldali elitek az aktivistákkal és a fiatalokkal végeztetnék el a piszkos munkát: a regnáló jobboldal megbuktatását.
A másik a közvélemény-kutatások kérdése. A brit közvélemény-kutatások híresen pontatlanok szoktak lenni. Torzító hatásukról a baloldali és liberális körökben „politikai statisztikus-jós-csodavarázslóként” emlegetett Nate Silver írt hosszabb cikket még a választás előtt a FiveThirtyEightre. Ő azt állította, a június eleji felmérések nyers adatsorainak átlagát nézve valójában mindössze 2,3 százalékos volt a toryelőny. Végül ez köszönt vissza a választáson is. Igen ám, de a különféle szociológiai súlyozások, részvételi hajlandósági modellek miatt az akkor nyilvánosságra hozott adatok átlaga nagyobb, közel 7 százalékos előnyt mutatott a konzervatívoknak. Mivel őket korábban mindig alulmérték a kutatók, ezért most tendenciózus felülmérés történt – véli Silver. Ha ez így van és volt, akkor az sem kizárt, hogy a korábban mért 20 százalékos előny sem volt valós. Azaz: a közvélemény-kutatók hajszolták bele Mayt az előre hozott választásba, amelyen Corbyn olyan méretű hátrányt dolgozott le, amekkora végső soron nem is létezett.
