Theresa May brit miniszterelnök hat hét alatt relatívra cserélte abszolút többségét, miután pártja az általa kezdeményezett előre hozott választáson rosszabbul szerepelt, mint két évvel ezelőtt. May szempontjából logikusnak tűnt, hogy kiírják a választást: a felmérésekben nagy előnnyel vezetett, és a brexittárgyalásokhoz, valamint a keménynek ígérkező kormányzati lépésekhez, például a terrorellenes intézkedésekhez erősebb legitimációra volt szüksége. Ráadásul nem választásokon, hanem a toryk döntése nyomán vette át David Cameron exminiszterelnök helyét. A hathetes kampányban azonban rengeteg hibát követett el a Konzervatív Párt, amelyeket a Jeremy Corbyn vezette Munkáspárt képes volt kihasználni. Legalábbis ez a közkeletű magyarázat.
„Hülye toryk, tory hülyék” – szólhatna ma a Gyalog galopp híres mondata. May elődjéhez, Cameronhoz hasonlóan kockáztatott és belebukott. Mert kétség sem férhet hozzá: Maynek befellegzett. Amikor írom ezeket a sorokat, arról cikkeznek a brit sajtóban, hogy a skót toryk feltételeket szabtak neki, és hogy az északír Demokratikus Unionista Párt sem „ingyen” szeretne segíteni szorongatott helyzetében. Mindenesetre egyezség még nem született a koalícióról. Arról is olvashatunk, hogy Boris Johnson külügyminiszter készül átvenni a hatalmat a Konzervatív Pártban, és hogy Jeremy Corbyn úgy számol, záros határidőn belül ő lesz az Egyesült Királyság miniszterelnöke.
Igaza volt Theresa Maynek akkor, amikor a káosz koalíciójával fenyegetőzött. Ám ezt ő hozza létre, ha összeáll az északír unionistákkal egy ad hoc koalícióra, de abban az esetben is, ha nem sikerül neki, ezért Corbyn próbálkozhat majd. Bárhogy lesz, a britek rosszul járnak: az Európai Unió ezek után gyenge partnerrel kezdheti a brexittárgyalásokat a közeljövőben. Más kérdés, hogy May még mindig jobb egy fokkal, mint a szakállas szélbalos. Mayt legalább már ismerjük. Corbyn azonban veszélyesen kiszámíthatatlan, még ha talán nem is annyira, mint Donald Trump, az elszabadult hajóágyú.
Ha már Corbyn: várható, de érdekes fejlemény volt, ahogy a baloldali magyar értelmiség reagált a Munkáspárt „feltámadására”. „Corbyn sikeresen szabadította ki pártját a neoliberálisok fogságából”, és „felülmúlta a Labour két korábbi választási eredményét” – írta például Schiffer András, az LMP egykori társelnöke. A Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, Karácsony Gergely is rettentően örült Jeremy Corbynnak. A Kettős Mérce szintén lelkes írást jelentetett meg, kiemelve, hogy „Corbynt szinte a teljes mainstream média és saját párttársai is egy tökkelütött szélsőségesként ábrázolják a párt élére történt 2015-ös megválasztása óta, aki képtelen választásokat nyerni, aki képtelen a szavazók bizalmát megszerezni. Ehhez képest 21-ről 2 százalékra tornázta le a toryk és a Labour közötti szavazatkülönbséget”. Nemcsak idehaza, világszerte igyekeznek a baloldali értelmiségiek a pártvezér győzelmeként beállítani a Munkáspárt szűk vereségét.
Ennek kapcsán két tényezőről mindenképp érdemes említést tenni. Az egyik, hogy Corbyn sikere nem is annyira az ő sikere, amennyire a Momentum nevezetű szélsőbalos mozgalom aktivistáié, illetve azon fiatal balosoké, akik rá tudták venni a fiatalokat – hiszen ők életkorukból adódóan „lázadók”, így szimpatikus nekik a corbyni retorika –, hogy nagyobb számban menjenek el szavazni, mint máskor. A Munkáspárt sikerét Corbyn teljesítményével magyarázó baloldali elitek az aktivistákkal és a fiatalokkal végeztetnék el a piszkos munkát: a regnáló jobboldal megbuktatását.
A másik a közvélemény-kutatások kérdése. A brit közvélemény-kutatások híresen pontatlanok szoktak lenni. Torzító hatásukról a baloldali és liberális körökben „politikai statisztikus-jós-csodavarázslóként” emlegetett Nate Silver írt hosszabb cikket még a választás előtt a FiveThirtyEightre. Ő azt állította, a június eleji felmérések nyers adatsorainak átlagát nézve valójában mindössze 2,3 százalékos volt a toryelőny. Végül ez köszönt vissza a választáson is. Igen ám, de a különféle szociológiai súlyozások, részvételi hajlandósági modellek miatt az akkor nyilvánosságra hozott adatok átlaga nagyobb, közel 7 százalékos előnyt mutatott a konzervatívoknak. Mivel őket korábban mindig alulmérték a kutatók, ezért most tendenciózus felülmérés történt – véli Silver. Ha ez így van és volt, akkor az sem kizárt, hogy a korábban mért 20 százalékos előny sem volt valós. Azaz: a közvélemény-kutatók hajszolták bele Mayt az előre hozott választásba, amelyen Corbyn olyan méretű hátrányt dolgozott le, amekkora végső soron nem is létezett.
Öt nappal a szavazás előtt Silver azt írta: a Munkáspárt és a toryk közötti különbség esetében 10 százalékos a valódi hibahatár, ezért lehetségesnek tartotta, hogy a konzervatívok elveszítik az abszolút többséget. Igaza lett.
