A következetes Donald Trump

Nyers gazdasági nacionalizmus húzódik meg Washington új világpolitikája mögött.

Nem véletlen, hogy a diplomáciai hagyományokat sutba dobva Trump elnök első külföldi útja az emberi jogokban fölöttébb deficites Szaúd-Arábiába vezetett, ahonnan 110 milliárd dolláros hadi megrendeléssel a tarsolyában távozott. Abban, hogy Klaus Johannis román elnököt hamarabb fogadta a Fehér Házban, mint Orbán Viktort, komoly szerepet játszott Románia hatmilliárd dollárra rúgó amerikai fegyvervásárlása. Ezzel összefüggésben Washingtonban máig nem felejtették el, hogy Orbán első miniszterelnöksége idején – nemzetbiztonsági kabinetjével szembemenve – a svéd Gripen vadászgépek vásárlása mellett döntött az amerikai F–16-osok helyett. A Fehér Házban sokat nyomhatott a latban az is, hogy tavaly Románia a GDP 1,5 százalékát költötte védelemre, szemben a magyar 1 százalékkal. (Az idén Bukarest eléri a 2 százalékot!)

Henry Kissinger az új fehér házi stratégiával kapcsolatban mondta (anélkül, hogy minden részlettel egyetértett volna), hogy Trump elnöksége „rendkívüli lehetőséget” kínál az amerikai külpolitika számára, és amennyiben megvalósítja a programját, „nagyon jelentős elnökként vonulhat be a történelembe”. Lássuk, mi valósult meg a Trump-doktrínából az elnökség első fél évében.

Az „America first” elvben a szabadkereskedelmi egyezmények, a NATO és a párizsi klímaegyezmény központi szerepet játszanak. Trump a kampányban mindegyiket a gazdasági nacionalizmus populista platformjáról bírálta. A szabadkereskedelmi egyezmények rosszak, és – a toronymagas kereskedelmimérleg-hiányon keresztül – Amerika foglalkoztatási gondjainak a fő okozói. A NATO-val kapcsolatos kifogások is elsősorban üzleti alapúak: nincs ingyenebéd, aki élvezni akarja az amerikai védelmi ernyőt, fizessen! Ez egyúttal nyílt kihívás volt a washingtoni külpolitikai elit ellen, amely a kirívóan aránytalan amerikai védelmi terheket azzal indokolta, hogy ez az ára Amerika globális vezető szerepének. A klímaegyezmény „állásgyilkos, rossz üzletként” kapott kitüntetett helyet a doktrínában. Ráadásul Trump mély averziót táplál mindenfajta többoldalú egyezmény iránt, mivel azok gyengítik Amerika hatalomérvényesítését a nemzetközi rendszerben.

Hogyan viszonyul Trump ezekhez a kulcsfontosságú külpolitikai kérdésekhez? Mondhatni, különösebb bizonytalanság nélkül, és hívei számára meglehetősen kiszámítható módon. Eddig beváltotta legfőbb választási ígéreteit. Első jelentős nemzetközi intézkedéseként felmondta az Obama-kormány egyik vívmányát, a Csendes-óceáni partnerséget (TPP). Majd az Egyesült Államok kilépésének belengetésével rávette Kanadát és Mexikót az Észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény, a NAFTA újratárgyalására. A hazánkat is érintő, már évek óta készülő Transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerséget (TTIP) pedig minden ceremónia nélkül, véglegesnek tűnő módon ejtette.

A májusi NATO-csúcson elmondott beszédéből az amerikai elnök kihagyta az alapokmány 5. cikkelyének említését, amely közös katonai fellépést ír elő, ha a szervezet bármely tagországát külső hatalom részéről támadás érné. Durván bírálta azokat a tagországokat, amelyek a GDP-jük két százalékánál kevesebbet költenek védelmi kiadásokra, „tisztességtelenül” nagy terhet róva ezáltal az amerikai adófizetőkre. Az 5. cikkely és a potyautasság összekapcsolása Trumpnál nyomásgyakorlásos taktika, amellyel egyúttal haza is üzen: komolyan veszi választási ígéreteit. A NATO-val szembeni kemény kiállás otthon számottevő támogatást élvez, különösen a republikánusok körében. Kevesen fogadják el azt, hogy a németek csupán a GDP 1,2 százalékát költik védelemre. Holott ez az ország a világ negyedik legnagyobb gazdaságát tudhatja magáénak, költségvetési többlettel rendelkezik, és hatalmas exporttöbbletet halmoz fel Amerikával szemben, részben a burkolt valutamanipulációnak, a dollárral szemben erősen leértékelt „német” eurónak köszönhetően. Nem meglepő, hogy Trump és stábja a kereskedelempolitikában is nekiment Berlinnek, mondván, az euróövezet mögé bújva folytat agresszív merkantilizmust, és exportálja a munkanélküliséget, többek között az Egyesült Államokba, legfőbb exportcélpontjába.

Trump a párizsi klímamegállapodás ügyében is „hozta a formáját”. Bár a világ vezetőinek sora esdekelt nála az egyezményben maradásért, a szicíliai G7-csúcson a partnerek hiába várták elköteleződését Párizs mellett. Itt is hazabeszélt, mértéktelenül eltúlozva az Egyesült Államokat sújtó potenciális veszteségeket. Született populistaként az amerikai gazdaságra gyakorolt kedvezőtlen hatások erős hangsúlyozásába csomagolta a világot sokkoló kilépést.

Washington két nagy geopolitikai riválisával szemben ugyanakkor Donald Trump a kampányban meghirdetett célok módosítására kényszerült. A leglátványosabb taktikai változás a Kína-politikában következett be. Elmaradt a „gazdasági ragadozóval” szemben kilátásba helyezett kereskedelmi háború. Választási ígéretével ellentétben az elnök nem nyilvánította Kínát valutamanipulátornak, és nem vetett ki vaskos büntetővámokat a kínai árukra. Miért? Főként Észak-Korea miatt, amely az utóbbi hónapokban veszélyesen felgyorsította a nukleáris és kísérleti ballisztikusrakéta-programját. A Fehér Ház ejtette Obama „stratégiai türelemnek” címkézett politikáját, amely gazdasági szankciókkal és diplomáciai elszigeteléssel próbálta befagyasztani Phenjan atomprogramját.

Trump a „maximális nyomás és együttműködés” nevű új stratégia keretében Hszi Csin-ping elnöknél lobbizott, hogy Kína vonja meg az észak-koreai rezsimtől a gazdasági és politikai támogatást. Ha ezen a téren Peking nem „teljesít” rövid időn belül, az elnök nem fogja tovább halogatni a Kínával szembeni erőteljes gazdasági fellépést. Borítékolható a kínai exportőrökkel szembeni dömpingellenes jogi szankciók washingtoni konjunktúrája is. Az amerikai elnök azonban nem építhet csupán Kínára, melynek jelentős különérdekei vannak Észak-Koreában. Valószínűleg saját kezdeményezésre és közvetlen tárgyalásra lesz szüksége Kim Dzsongun elnökkel, aki semmi másra nem vágyik jobban, mint erre. Már közölte is, hogy megfelelő körülmények mellett „megtiszteltetésnek venné”, ha találkozhatna az észak-koreai vezetővel. Ez lehet Trump első önálló „big deal”-je a világpolitikában, mivel eddig csupán Obama külpolitikai vívmányainak visszacsinálásában jeleskedett.

Az amerikai a választási kampányban túláradóan beszélt Vlagyimir Putyin orosz elnökről, akivel „megegyezésre és jó üzletek kötésére” törekszik majd a terrorizmus, az Iszlám Állam megsemmisítése és a szíriai válság megoldásának terén.

Cserébe felmerült a Moszkva ellen érvényben lévő gazdasági szankciók feloldása. Ez azonban nem következett be, mivel az amerikai választásokba történő állítólagos orosz beavatkozás, a csúcsra járatott Russiagate miatt hidegháborús szintre szökött fel az oroszfóbia Washingtonban.

Pedig Henry Kissinger figyelmeztetett: „Putyin démonizálása nem lehet Amerika stratégiája. Oroszországra nem úgy kell tekinteni, mint az Egyesült Államokat fenyegető legnagyobb veszélyre, hanem mint az új globális egyensúly fontos elemére.” Ám a felbolydult Washingtonban még Kissingerre is kevesen hallgatnak, ha Oroszországról van szó. Amíg a Russiagate tart, Trump béna kacsa marad az amerikai–orosz viszonyban. Márpedig a szenátusban nagy fölénnyel megszavazott, Moszkva elleni újabb szankciók nem a megoldás felé mutatnak.

A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza