Az illiberális Netanjahu

Miért nem sorolja Putyin, Erdogan és Orbán mellé a nyugati sajtó az izraeli kormányfőt?

Putyin, Erdogan, Netanjahu. A kínai vizittel és az egyiptomi elnök közelmúltbeli budapesti útjával kiegészítve nagyjából kirajzolódik Orbán Viktor külpolitikai tapogatózásainak iránya. Erre mondja a nyugati mainstream, hogy a magyar kormányfő a hozzá hasonló illiberális vezetőkhöz vonzódik. A liberális véleményvezérek Orbán–Putyin–Erdogan-triumvirátust emlegetnek, annak ellenére, hogy az összehasonlítást talán mind a három politikus kikérné magának. De fogadjuk el, hogy az orosz és a török államfő, valamint a magyar miniszterelnök szavait és tetteit undorral-félelemmel szemlélőknek igazuk van, és tényleg ők a liberalizmus legádázabb ellenségei. Viszont akkor miért nem volt hangos a kórus az elmúlt napokban, és egészítette ki határozott egyöntetűséggel hármójuk képzeletbeli szövetségét Benjamin Netanjahuval? Hiszen Izrael kormányfője és Orbán Viktor láthatóan remekül megértik egymást. Sőt: Netanjahu jó kapcsolatokat ápol Vlagyimir Putyinnal és Recep Tayyip Erdogannal is. Ám a nyugati sajtó halkabb a szokásosnál. Csóválja ugyan a fejét a nagy összeborulás láttán, ám csak óvatosan.

A vizit miatt látványosan aggódó Amnesty International sem illiberálisozott. A jogvédő szervezet közleményében körülírta a fogalmat, nevén azonban nem nevezte. Elmondták, hogy mindkét ország vezetője az egyetemes emberi jogokat és a közös értékeket támadja, megpróbálva aláásni a jogvédő szervezetek és aktivisták szerepét a társadalomban, s megbélyegző kampányt folytatva ellenük. Mindkét országban olyan jogszabályokat fogadtak el – és terveznek elfogadni –, amelyek korlátozzák azon szervezetek munkáját, amelyek a demokratikus értékekért, az emberi jogokért, a hatalom átláthatóságáért küzdenek. Azt is megállapította az Amnesty, hogy Magyarországon és Izraelben is mérgező a közbeszéd, s felszólította a miniszterelnököket emberi jogokkal kapcsolatos hozzáállásuk megváltoztatására. Ennyi, nem több. Profiljából adódóan az Amnesty a saját problémájára koncentrál, láthatóan ódzkodva attól, hogy továbblépjen.

Pedig megtehetné. Hiszen az illiberális – más megfogalmazásban pszeudo-, részleges vagy üres – demokráciát olyan rendszerként határozzák meg, amelyben a választások ellenére a polgárok nem ismerhetik meg a kormányzati tevékenység jó részét, éppenséggel a polgári szabadságjogok nagyfokú korlátozása miatt. Jellemzői között felsorolják a „fékek és ellensúlyok” problémáit, a hatalmi ágak szétválasztásának hiányát, a civil társadalmi kontroll gyengeségét. Az illiberális demokrácia tehát olyan társadalmi berendezkedést kínál, amelyben a kormány a saját választóinak többségi akaratát tekinti elsődlegesnek, és nem óhajtja figyelembe venni a kisebbségi véleményt megfogalmazó polgárok szándékait. Az így kialakított erőtérben ugyanis zavartalanabbul és hatékonyabban tudja kormányozni az adott államot. Amely jogállam ugyan, annak demokratikus is, de irányítottan az. Nem kell különös absztrakciós képesség hozzá, hogy megállapíthassuk: sem Izraelben, sem Magyarországon nem a nyugati típusú demokrácia elveinek megfelelően formálódik manapság a politikai berendezkedés.

Hogy az ebből a világlátásból adódó közelség milyen erős, azt mutatja, hogy a világ zsidóságának védelmében rendre erőteljesen kiálló Netanjahu a látogatás előtt Orbán Viktor és Soros György konfliktusában határozottan a magyar kormányfő mellett tette le a garast. Persze lehet, hogy épp azért, mert Izrael államra nézve ma a régi vágású, elavult, „romantikus” antiszemitizmus kisebb veszélyt jelent, mint az emberi jogi nyelvet használó, népirtásról, genocídiumról beszélő nyugat-európai progresszív baloldal fősodratú anticionizmusa. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy nemcsak a magyar antiszemiták, de a zsidó szervezetek egy része is régen beállt Orbán mögé, noha a fent említett progresszív emberi jogi szellemben a Mazsihisznél is jobban bírálja az amúgy régről eredeztethető barátkozás fejleményeit az Amnesty International és sokan mások.

Egy szó, mint száz: Izrael a Netanjahu által vezetett, alig pár fős parlamenti többség és a koalíciós kényszer ellenére sem sorolható a nyugati típusú demokráciákhoz. Hogy mást ne említsünk, a politikai és biztonsági szempontok felülírnak mindent, így az emberi jogokat is. Nincs ebben semmi, Netanjahu ettől még nem diktátor. Csak hát nevükön is lehetne nevezni a dolgokat. A Közel-Kelet egyedüli demokráciájának tartott-tudott Izrael rendszere mellé azonban nem illő odaragasztani azt a bizonyos illiberális jelzőt. Kínos lenne mindazoknak, akik magasabb szempontokat követve szemet hunynak a torzulások felett. Például Amerikának, ahol bárki bárhogy vezesse, kötelezően nagyra tartják Izraelt. Viszont ha így nézzük, akár ezt az egész tartalmát vesztett illiberálisozást is el lehetne felejteni.