Amikor 1999-ben elindult Seattle-ből a neoliberális globalizáció elleni mozgalom, sokan azt hitték, baloldali reneszánsz kezdődik. Seattle népének – ahogy nevezték – forradalma azonban pár esztendő alatt kifulladt, majd szinte nyomtalanul elenyészett. Nem teremtett saját kultúrát, mint ’68 forradalma. Nem hagyott jelentős nyomot filmben, irodalomban, képzőművészetben. A zenében is csak Manu Chaót adta. Követelései sem teljesültek.
Aztán amikor az amerikai jelzáloghitel-balhé gazdasági világválsággá terebélyesedett, sokan azt gondolták, a mozgalom feltámad. Ám a radikálisabb baloldal sem a választásokon, sem az utcán nem erősödött meg. Megjelent viszont az Occupy, ami már nem volt hajlandó magát baloldalként meghatározni. Nyilván nem akartak a nyakukba venni mindenféle ideológust és szakértőt, és főleg nem akarták, hogy becsalogassák őket a clintoni demokratakarámba. Idővel ők is letűntek, méghozzá gyorsabban, mint az alterglob mozgalmak. Ezzel a kapitalizmuskritikus baloldal lényegében kimúlt.
Valami mégis maradt ebből a kis forradalomból. A politikai korrektség, a feminizmus, illetőleg a gender, a multikulti emberjogizmusa, vagyis az, amit kulturális baloldaliságnak neveznek. A lázadásnak ez vette át a helyét, szerepét, ez a csatorna, ami elvezeti a forradalmi indulatot. Néhány kicsiny szubkultúrát kivéve szó nincs már nemzetközi nagytőkéről, annál több a nők, a bevándorlók, a melegek, a transzneműek jogairól és hasonlókról. Még a természeti környezet védelme is mintha másodvonalba szorult volna a kulturális baloldaliság mellett, vagy inkább: annak árnyékában.
Bár megjelennek a nagypolitika színpadán balos figurák, de inkább csak a hagyományos elit elleni proteszt miatt: Corbyn, Mélenchon, Sanders. Ezek szavazatainak egy részét aztán a Puzsér Róbert által trolldemokráciának nevezett új, XXI. századi tekintélyuralmának olyan, régi mércékkel sehova nem besorolható voluntarista figurái vitték el, amilyen Donald Trump is. Sok proli számára inkább ezek jöjjenek, mint az a hagyományos elit maradjon, ami hol szocialista, hol liberális, hol konzervatív címszó alatt fut.
A hagyományos elit persze nem hagyja magát. Okosan és ügyesen vegyíti a neoliberalizmust a kulturális baloldal „forradalmi” eszméivel. Így lett a gender és a politikai korrektség újra trendi, sőt civilizációs alap szerte Nyugaton. Így lettek még a konzervatívok is – bár egy feminista aktivistához képest mérsékelten, de mégis – kulturális balosok, lásd például a merkeli politika számos elemét, a melegházasság német kereszténydemokrata fogadtatását. Egy régi vágású keresztény-konzervatív már nem comme il faut. Inkább ciki, bárdolatlan tahó, sőt olykor náci. A hagyományos balos szimplán csak hülye.
A „forradalom” súlypontja tehát szép csöndben áthelyeződött a női kvóta, a semleges neműek vécéje, a színes bőrűek sötét ragtapasza (merthogy a világos ragtapasz a fehér bőrt mímeli, s mint ilyen, rasszista), vagy éppen – illetve egyre inkább – a muszlim bevándorlók érzékenységét sértő keresztény hagyományok és jelképek elleni harc mezejére. És persze fellángolt egy újfajta „antifasizmus” is a szexizmus és a rasszizmus, azaz a trolldemokráciák erőszakos, bunkó macsó vezérei és az altright (ellen)forradalmárok által reprezentált civilizációs veszély ellen. És hát a diktatúra, a fasizmus elleni összefogás mindig remek hivatkozási alap a hangsúlyeltolódásra.
Ezt tapasztalom itthon is. Mert bár Magyarország félperiféria, azért leszüremlik a centrumból a trendi. Régi elvtársaim többsége nem a kapitalizmus megdöntéséről beszél, inkább kanalizálja forradalmi indulatait Trump, Putyin, Erdogan, Orbán diktatúrája, a szexizmus, a rasszizmus és az iszlamofóbia ellen, a melegek jogai, a bevándorlókkal való szolidaritás, a gender és a politikai korrektség mellett. Elég csak az e körökben mérvadó Tamás Gáspár Miklós cikkeit elolvasni. Ahogy az is tanulságos, hogy az a liberális közeg, amely anno még üdvözölte az USA afganisztáni kalandját és iraki rablóháborúját, ma leszélsőségesezi, aki az iszlám fundamentalizmus veszélyeire hívja fel a figyelmet.
Különösen tanulságos, hogy mennyire átszüremlettek a kulturális baloldaliság elemei a baloldalinak egyáltalán nem nevezhető liberális középosztálybeli fiatalok, a húszas–harmincas nemzedék vérkapitalista köreibe is. Elit sulik, nyelvtudás, nyugati ösztöndíjak, utazások, média és reklámszakma, karrierizmus, céges bulik, önérdek-érvényesítés, kevés idealizmus. Ám mivel a középosztálybeli léthez hozzátartozik a közéleti vélemény is, ezért nélkülözhetetlenek a civilizációs normának kikiáltott trendi értékek.
A politikai korrektség olyan ebben a szubkultúrában, mint a lol, a palmface és hasonló idiotizmusok odabiggyesztése a Facebook-kommentek végére, vagy éppen a „konzervatív” önmeghatározás a liberális helyett. Miért is? Talán mert a liberális szitokszó lett, esetleg mert Amerikában a liberális inkább balost jelent, ahogyan azt már Friedrich Hayek is hangsúlyozta, és mint mindenben, itt is a centrum a mérvadó. Mindenesetre konzinak lenni menő, a píszíről, a genderről vagy a muszlim bevándorlásról a nyugati liberális mainstreamtől eltérő véleményt hangoztatni meg kábé olyasmi, mint fehér zoknit húzni vagy fogat piszkálni.
Az öreg libsik és az ifjú konzik alkotnak most valami bizarr egységfrontot (népfrontot nem mondanék, minthogy itt nem nagyon van nép, meg aztán a „nép” szó sem trendi) a korábban lenézett, kicikizett, ám utóbb kulturális balossá szelídült, ezért médiaképessé vált exalterglob balosokkal, a közös ellenség, Orbán Viktor nem trendi, nem európai, lábszagú putyinista nyuggerdiktatúrája ellen. Így lett a legfontosabb ügy a CEU. A Ligetbe viszont a konzi fiatalság azért nem megy fákat ölelgetni, mert az már gáz.
A kapitalizmus tehát zseniálisan megvédte magát, és regenerálódott, mint mindig. A figyelem elterelődött a transznacionális cégek, a nemzetközi nagytőke disznóságairól a hagyományos balos szempontból másod-, sőt harmadrendű problémák irányába, mint arra pár különc gondolkodó – például a marxista Slavoj Zizek – nem győzik felhívni a figyelmet. Ha a cég menedzsmentjében már nem fehér, heteroszexuális férfiak dominálnak, hanem nők és színes bőrű bevándorlók leszármazottjai (a lenézett kelet-európaiak nem tartoznak a kivételezett kasztba), az a cég máris más. Olajozottabban működik a gépezet, hiszen nincs rajta ideológiai fogás. Mert politikailag korrekt.
Egy hagyományos szélsőbalos ezt nevezné preventív ellenforradalomnak. Kifogjuk a szelet a forradalom vitorlájából és szépen beépítjük, mi több, intézményesítjük, hogy a rendszer megmaradjon. A rendszer meg is maradt, sőt jobban működik, mint valaha. Ugyanakkor a permanens forradalom igénye is kielégül: egyre több és vadabb feminista követelés, a biztonságos tér igénye meg a hetvenféle társadalmi nem jogai, és velük a nyelvi cenzúra, a gondolatrendőrség, a nem szalonképesek (homofóbok, bifóbok, transzfóbok stb.) meghurcolása, akár jogi úton is, már ha lehetőség van rá. Olykor még Mao Ce-tung is megirigyelhetné, ami egyes nyugati egyetemeken zajlik.
Umberto Eco írja a Foucault-ingában némi kesernyés iróniával arról, hogyan csengett le kulturálisan ’68: „Amikor elmentem, bárkinek a hanghordozásából, a mondatfűzéséből, a szentszöveg-idézeteiből meg tudtam mondani, milyen ideológia híve az illető. Mire visszatértem, már fogalmam sem volt, ki kivel van. Forradalomról többé nem esett szó, a Vágyra hivatkoztak; aki baloldalinak mondta magát, Nietzschét és Céline-t emlegette, a jobboldali lapok meg a harmadik világ forradalmát ünnepelték. Betértem megint Piladéhoz, de idegenül éreztem magam. ( ) Megtudtam, hogy néhány egykori törzsvendég transzcendentálismeditáció-tanfolyamot meg makrobiotikus éttermet nyitott. ( ) Nagy nehezen kibontakozott az emlékek köréből a túlélők ismerős arca: az egyik szerkesztő lett egy reklámügynökségnél, a másik adóügyi tanácsadó, a harmadik még mindig könyveket árult részletre, csak éppen most már nem Che Guevarával házalt, hanem füvészettel, buddhizmussal, asztrológiával.”
Ez volt ’68 nagy forradalmának átalakulása, megszelídülése, az azt követő katyvasz. Plusz a szélsőbalos terrorizmus. Seattle népének kis forradalma viszont olyan katyvaszt hagyott maga után, hogy abba mindannyian belerokkanunk.
Utóirat: ennek a cikknek a leadása után a legnagyobb meglepetésemre globalizációellenes antikapitalista tüntetések kezdődtek Hamburgban a G20-as csúcstalálkozó ellen, amelyek zavargásokba torkolltak. Hosszú évek óta nem történt ilyesmi. A mozgalom a semmiből éledt újjá. Aztán az is lehet, hogy olyasmi ez, mint amikor a gyertya leég, de még lobban egy utolsót.
A szerző bölcsész
