Nem várt helyről kaptunk megerősítést arról, hogy a magyar közéletnek még mindig meghatározó szereplője Lengyel László, az egykori reformértelmiség emblematikus alakja, a rendszerváltás korának egyik legismertebb balliberális véleményvezére. A kormánysajtó emelte most a legmagasabb polcra, egyenesen a miniszterelnök mellé. Ilyen megtiszteltetésben még Botka Lászlónak sem volt része.
Lengyel Lászlónak éppen azon a napon, július 22-én jelent meg nagy ívű dolgozata (A nyilvánosság fordulata) az első ránézésre Népszabadsággá változott Népszavában, amikor Orbán Viktor elmondta tusnádfürdői beszédét. Miközben a szombat délelőtti forróságban a kormányfő arról értekezett, hogy a Fidesznek nem annyira az ellenzékkel, mint inkább Soros György maffiahálózatával és a brüsszeli bürokratákkal, illetve az általuk működtetett médiával kell küzdenie a választásig hátralévő időszakban, addig a baloldali újságolvasók Lengyel László mondatait ízlelgették a tehetetlen ellenzék helyébe lépő sajtóról, a hatalomtól független műhelyek kívánatos együttműködéséről, összefogásáról a változás érdekében.
Azóta a kormánysajtó mint a véres rongyot rázza Lengyel írását. Íme, a tusványosi gondolat igazolása, a bizonyíték, hogy nincs független média, csak a mi sajtónk és az övék (Sorosé, Brüsszelé, Simicskáé, szociké, libsiké, Jobbiké)! Háború van, és az ellenséggel szemben minden eszköz megengedett. Ne tévesszen meg senkit, hogy ez az ellenség nem tankokkal érkezik, és nem is szavazatokra, parlamenti mandátumokra hajt, hanem kérdez, kötekedik, szavakon lovagol, politikusok mai és tegnapi nyilatkozatai közötti ellentmondások után kutat, mindenhol korrupciót lát, választott tisztségviselők zsebében matat, közérdekű adatokat igényel. A kormány, a sajtója és híveik átlátnak a szitán, most az ország (és Európa) jövője a tét, nincs helye akadékoskodásnak és idejétmúlt ideáknak a hatalom ellenőrzéséről, a média őrkutya szerepéről.
Mindig felszisszenek, amikor valaki a sajtóról mint negyedik hatalmi ágról beszél. Káros szerepfelfogásnak tartom. A sokszínű nyilvánosság a demokráciát éltető közeg, magyarán: egyfajta alapszolgáltatás. Hogy Magyarországon a rendszerváltás után mennyire csökevényesen, torz módon látta el ezt a funkcióját, annak taglalásába most nem mennék bele. Elég erről annyi, hogy a kilencvenes évek közepétől személyes tapasztalataim birtokában magam is orvosolandó problémának tartottam a jobboldali, polgári, konzervatív politikai tábor versenyhátrányát a médiapiacon. Úgy gondolom viszont, hogy 2010 után ilyesmiről beszélni a közönség megtévesztése. Anakronizmus. Minden komoly, közéleti sajtótermék elfogult valamilyen irányban – ez csak akkor nem lenne így, ha az ott dolgozók semmit sem gondolnának a világról –, a tulajdonosi szerkezet is kijelöl bizonyos, jó esetben rugalmas és tág kereteket, de a sajtószerű működéshez való ragaszkodás, a szellemi függetlenség igénye nélkül egy médium sem töltheti be hivatását. Ezért a kormány által kézben tartott birodalom a szó hagyományos értelmében nem tekinthető sajtónak. Újságírói ugyanis nem a nyilvánosságot képviselik a hatalommal, hanem a hatalmat az ellenzékkel és a kormánytól független sajtóval szemben. Az eredmény szempontjából mellékes, hogy a meggyőződés vagy a haszonszerzés vágya hajtja őket.
Orbán Viktor célpontkijelölése érthető: amikor nehéz reális veszélyként beszélni az ellenzék kormányra kerüléséről, szükség van olyan ellenségekre, akikkel fenntartható a hívek harci kedve. Az a sajtó pedig, amelyet nem ér el a kormánybefolyás, veszélyforrás: kockázat egy olyan vezető számára, aki szisztematikusan iktatja ki a hatalmát korlátozó fékeket és ellensúlyokat. Ezért kell nyomás alatt tartani, hitelteleníteni, ellenségként kezelni a nem baráti sajtót, célkeresztbe állítani, lejáratni a kényelmetlen újságírókat. Hogy amit írnak, amit feltárnak, azt még véletlenül se vegye komolyan a kormánypárti szavazó.
Ám Lengyel László javaslata sem túl épületes, azaz csak a nagy fideszes összeesküvés-elmélet igazolására alkalmas. Az alapfunkcióját olykor tökéletlenül és okkal bírálható módon, de gyakorolni igyekvő sajtó orgánumai ugyanis – függetlenül elfogultságaiktól, tulajdonosi hátterüktől – a rivalizálás mellett paktumok nélkül, természetes módon erősítik egymást a feltárt hírek megosztásával, további tényekkel való kiegészítésével. A nyilvánosságot szolgálják a hatalom – vagy bármely közéleti szereplő – manipulációs szándékainak leleplezésével. Ez olykor a szándéktól függetlenül segíthet egy politikai erőn is: a Fidesz 1998-as győzelméhez kifejezetten hozzájárult az úgynevezett Tocsik-ügyben tapasztalt újságírói tényfeltárás.
Az Orbán-kormány propagandában utazik, nem sajtóban, nem tájékozott nyilvánosságban. Erről szól ez a háború.
