Nemzetállamok és nemzeti kisebbségek

Trianon következményeit kizárólag az egységes, vámhatárok nélküli Európa enyhítheti.

Ami azonban az újabban lépten-nyomon emlegetett „nemzetállamot” illeti, azzal szerintem baj van. Mind a szóhasználatban, mind a gyakorlatban. Az angol nyelvben (különösen annak amerikai változatában) a „nation” egy adott ország állampolgárait jelenti. Így lett az államokat tömörítő világszervezet neve Egyesült Nemzetek. A „national” helyes magyar fordítása nem „nemzeti”, hanem „országos”. Ezért van 1802 óta Országos Széchényi Könyvtárunk, ezért volt kár az Országos Levéltárt átnevezni Nemzeti Levéltárrá. (A „nemzeti dohánybolt” végképp a nemzeti eszme devalválása.)

De hol vannak ma nemzetállamok? Románia és Szlovákia alkotmánya – a magyar és más nemzeti kisebbségeket semmibe véve – az országot nemzetállamként határozza meg. Ezt Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke joggal nevezte rémálomnak, hiszen megvalósulása a magyar és más nyelvi kisebbségek eltűnését jelentené. A magyar felfogás a nemzetet történelmi és kulturális közösségnek tekinti. Ezért gondolkodott Antall József 15 millió magyarban, és ezért hirdette meg Orbán Viktor 1998-ban a magyar nemzet határmódosítás nélküli egyesítését. Ezt szavazta meg 98 százalékos többséggel az Országgyűlés 2010. május 26-án.

Ahogy Eötvös József az 1850-es években megállapította: a nemzeti eszme (a „nemzetiség”, más szóval a „nacionalizmus”) lett a XIX. század egyik uralkodó eszméje – és az maradt a XXI. században is. Valóban Janus-arcú, építő és romboló erő, államokat teremtett és pusztított el. A XX. század elején a három soknemzetiségű birodalom, az Oszmán, az Orosz és a Habsburg felbomlását idézte elő. De az e birodalmak romjain a nemzeti önrendelkezésre hivatkozva létrehozott országok nem voltak nemzetállamok. 1919-ben Közép- és Délkelet-Európa etnikailag annyira kevert lakosságú volt, hogy a legjobb szándékkal és pártatlansággal sem lehetett volna nemzeti szempontból igazságos határokat húzni. A két világháború közötti Közép-Európa államai „a modern államok kicsiny és labilis karikatúrái” voltak (F. H. Hinsley megfogalmazása), és „mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűk látókörű hivatalos nacionalizmus”. A nemzeti, vallási és politikai kisebbségekkel szemben követett elnyomó politika állandó belső és külső feszültségekhez, konfliktusokhoz vezetett. „Az általános és kölcsönös ellenségeskedés állapota jó lehetőségeket teremtett a béke aláaknázására törekvő nagyhatalmak számára” – írta Hugh és Christopher Seton-Watson, a Monarchia sírásójának két fia apjuk művéről.

Miközben a II. világháború után Közép-Európa a kisebbségek legyilkolása és kitelepítése, illetve asszimilálása révén az etnikai homogenizálás felé haladt, a nyugati demokráciák kisebbségei (a kanadai franciák, a katalánok, a baszkok, a skótok, a walesiek, a dél-tiroli osztrákok stb.) széles körű jogokat, autonómiákat kaptak, illetve vívtak ki maguknak. Ezzel párhuzamosan a munkaerőhiány és a munkavállalás szabadsága következtében jelentős létszámú idegen népesség telepedett le a nyugati országokban. Kezdetben főként az egykori gyarmatokról és Törökországból érkeztek, újabban a kommunizmusból kiszabadult országokból jönnek. A többnyelvű, többkultúrájú országok Európája ma valóság. Jól megfér a nemzeti öntudattal, a büszkeséggel. Emmanuel Macron nem kozmopolitaként érte el váratlan sikerét, de népszerűségét növelte, hogy Donald Trumpnak angol nyelven vágott vissza. (Szerencsénkre magyarul nem tud.)

A sportérmekért folytatott nemzetközi vetélkedés sem a nemzeti érzés eltűnése felé mutat. Sok feszültség, konfliktus forrása a nem európai hátterű, vallásilag, kulturálisan elkülönülő bevándorolt népesség – főként annak radikális kisebbsége –, az azonban bizonyos, hogy vissza nem telepíthető, ki nem űzhető Európából a sok millió arab, afrikai, ázsiai. Ezért Észak-, Nyugat- és Dél-Európában nemzetállamokról ma nem beszélhetünk. Közép- és Kelet-Európában nincsenek ilyen új kisebbségek, nem ők jelentenek problémát, itt a régi, történelmi kisebbségek helyzete, a többségi nemzetek türelmetlensége évszázados, az enyhülés jeleit alig mutató feszültségforrás.

Az integrált multietnikus társadalom, ahol a többségi nemzet nem próbálja csökkenteni a nemzeti kisebbségek számát – megkérdőjelezve ezzel jövőjüket –, hanem többletjogokat biztosít számukra, Európa keleti felén nem sok követőre talált. Legalábbis a többségi nemzetek sorában nem. Itt az állam hagyományosan nem semleges a nyelvet és a kultúrát érintő kérdésekben. Sőt: gyakran a nemzeti kisebbségek üldözésének az eszköze, attól a reménytől vezérelve, hogy az etnikailag sokféle lakosság „homogenizálható,” asszimilálható, így a magukat nemzeti államnak hirdető országok idővel valódi nemzetállamokká válnak.

Ahogy tavaly megjelent könyvemben (Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben) megírtam, többek között azt vártuk a rendszerváltozástól, hogy a szomszédos országokhoz csatolt magyar közösségek elnyomása, hátrányos helyzete meg fog változni. Hogy a demokratikus berendezkedés biztosítani fogja politikai és kulturális jogaikat és biztos jövőjüket. Hogy ez nem következett be, az mindennapos tapasztalat, amit e közösségek politikusai – a többség türelmetlensége miatt – képtelenek orvosolni. Ezt bizonyítja, hogy létszámuk 1990 óta radikálisan csökken. (A nyugat-európai kisebbségek száma nem változik.)

A kommunizmus összeomlása után az Európa Tanácsnak, az Európai Uniónak és a NATO-nak nagy befolyása volt az összes olyan államra, amely e szervezetek tagjává kívánt válni. Ezt a befolyást fel lehetett volna használni arra, hogy a kormányok garantálják nemzeti kisebbségeik jogait. Nyugat-Európában az európai integráció együtt haladt a regionalizmus terjedésével. Dél-Tirol nincs egyedül. Spanyolország és Belgium a tartományok föderációja, Skóciának és Walesnek saját parlamentje van. Csakúgy, mint Norvégiában finnugor rokonainknak, a számiknak (lappoknak). Schleswig dán és német része egyaránt kétnyelvű, a Svájci Konföderáció pedig az autonóm kantonok szilárd szövetsége. Látjuk azonban, hogy Romániában és Szlovákiában, sőt Szerbiában is egy magyar többségű autonóm terület a domináns nemzet szemében ma is elfogadhatatlan.

Trianon következményeit kizárólag az egységes, a személyek és az áruk szabad mozgását lehetővé tevő, vámhatárok nélküli Európa tudja enyhíteni. Az uniós tagságnak és a schengeni rendszernek köszönhető, hogy a magyar–szlovák határnál már meg sem kell állni. Nem kérnek semmilyen igazolványt, nem motoznak a vámosok. Nagyon kívánatos, hogy mielőbb ez legyen a helyzet valamennyi határunknál. Az Európa Tanács hivatott a nemzeti kisebbségek széles körű jogainak biztosítására, az Európai Unió pedig minden diszkrimináció fölszámolására. Mindkét intézmény súlyosan elmarasztalható, amiért süket és vak a magyar kisebbségekkel szembeni jogsértések ügyében. Ez megváltoztatandó – nélkülük viszont a magyar államnak nincs eszköze. Külföldi nyomás nélkül nem képzelhető el a helyzet javulása, de egy minden tekintetben példamutató Magyarország – a baráti országok támogatását maga mögött tudva, és rámutatva, hogy a kisebbségekkel szembeni türelmetlenség világszerte még mennyi feszültséghez és konfliktushoz vezethet – elérheti a külhoni magyarok jogos igényeinek a nemzetközi felkarolását.

Az idő nekünk dolgozik – ha az Európai Unió betölti a célokat, amit alapítói eléje tűztek. A béke és a jólét mellett megértésre és őszinte barátságra van szükség a nemzetek között. A szabad munkavállalás következtében ma milliók élnek a szülőhazájuktól távol. Az EU kezd modern Bábelhez hasonlítani, de az internet és az olcsó utazás korában ez nem jár együtt nyelvi és kulturális asszimilációval. A regionalizmus, a közösségek autonómiája sem csökken, hanem erősödik – egyelőre csak Európa nyugati felében. A szomszéd államokhoz csatolt magyar közösségek és a megállíthatatlanul növekvő európai magyar diaszpóra fönnmaradását csak az Európai Unió biztosíthatja.

A balsors és a balítéletek nemzetére 1991-ben, a megszállások százada végén rávirradt a szerencse. Lehet élni vele, de el is lehet szalasztani az esélyt. Tompa Mihály 1865-ben így figyelmeztetett:

Jelen van már a pillanat:
Hogy a sors urnájába nyúlni,
Életre vagy halálra húzni,
E nemzetnek lehet, szabad!

A szerző volt külügyminiszter