Számlát tetszik-e kérni?

Kedvező és egyszerű adózással kellene rávenni a szakikat is a közös teherviselésre.

Fontos fordulónap volt június 30. Nemcsak mert beindult a turisztikai főszezon, hanem mert lejárt az egzotikus adóparadicsomokban működtetett cégek kvázi legalizálásának határideje is. Röviden arról van szó, hogy ha az elmúlt fél évben valaki hazatelepítette vállalkozását, akkor ezt tízszázalékos adó és önellenőrzési pótlék befizetésével megtehette. (Így válik a fehér is a szürke egyik árnyalatává.) Az első mondatban a kvázi szó bármilyen csúnya, mégis fontos, hiszen az adóelkerülés ügyében eleve nem egyszerű meghúzni a határvonalat az erkölcstelen, de törvényes, illetve az erkölcstelen és egyben törvénytelen között. Offshore céget alapítani önmagában nem ütközik jogszabályba, a Magyarországon megtermelt pénzt viszont bűncselekmény elrejteni az adóhatóság elől.

A helyzet azonban az, hogy a különféle adóamnesztiákkal a magyar állam éppen ezeknek a pénzeknek a tisztára mosásában segít, amikor igen kedvező, konstrukciótól függően tíz-tizenöt százalékos adó megfizetése után hazahozhatóvá és akár egy év parkoltatás után nettó bevétellé alakíthatóvá teszi a rejtett vagyonokat.

Ha jóindulatúak – vagy inkább naivak – vagyunk, mondhatjuk, hogy így legalább befolyik valamennyi pénz a közösbe. Ám kicsivel több gyanakvás esetén azt gondolhatjuk, hogy törvényekkel segítik a haverokat, hogy a szabad rablás után szabadon el is vonuljanak pénzükkel. (Szorul a hurok, a nemzetközi törvénykezés nem az adóparadicsomokba menekvőknek kedvez.) Nagyon-nagyon sok pénzt talicskáztak ki az országból, legföljebb megbecsülni lehet, mennyit: a szakmában elismert nemzetközi civil szervezet, a Tax Justice Network szerint két és félszer annyi adóalap ment ki, mint amennyi a magyar államadósság összege. Ha az állam és a mindenkori kormányok útját állták volna a pénz kiáramlásának, az elmúlt huszonöt évben semmilyen megszorításra nem lett volna szükség Magyarországon.

Nincs elegendő forrás – mennyiszer szembesülünk ezzel a mindennapokban, tapasztalva, hogy milyen kevés pénz jut a humán területeknek. Közgazdászok számtalanszor elemezték, mi kellene a bevételek növeléséhez. Túl a kormány által is hangoztatott munkahelyteremtésen nyilván növelni kellene a munka hatékonyságát, ami kényes, de megkerülhetetlen kérdés. Hiába töltjük fel az álláshelyeket, ha az azokban dolgozók a szovjet korszakot idéző gyezsurnaják (felügyelő-mindenes asszonyságok) hatékonyságával működnek; nem motiváltak, és nincs alájuk téve a megfelelő technológia és vállalatszervezés sem.

Végső soron azonban az államhoz befolyó bevételekkel kapcsolatban mégiscsak az érdekel minket, egyszeri halandókat, hogy mi csorog le belőlük azokba a közszolgáltatásokba, amelyektől szebb és boldogabb lehet az életünk. Úgyhogy ha már adóamnesztia vagy egyszerűsített adózás, az offshore-lovagok mellett foglalkozzunk kicsit a hétköznapok nagy játékosaival: a mesteremberekkel, a „szakikkal” is. Amikor a gázszerelő (nem az a bizonyos, hanem az, amelyik jön, ha hívjuk), a csőgörényes, a tetőfedő megkérdi, „számlát tetszik-e kérni?”, mert anélkül olcsóbb, akkor szebbnek és boldogabbnak érezzük ugyan pár pillanatig életünket, amiért spóroltunk a kiadásokon, ám ez a mentalitás hosszú távon nem éppen jövedelmező.

Ezeknek nem adózom! Ennyit nem adózom! Ilyen bonyolult rendszer mellett nem adózom! Úgysem kapnak el, minek adózzam?! Érvek és ideológiák sorával tudják magyarázni sokan, miért is ne fizessen rendesen járulékot jóformán egy teljes szektor. Némi igazság lehet is bennük, sokat adózni tényleg nem kellemes, de ez mentségnek kevés. Autópályán is kevésnek tűnik néha a 130, az alattunk lévő sok lóerő sem szabad azonban, hogy könnyelmű száguldásra csábítson bennünket. Ahogy a lényegében társadalmi konszenzuson nyugvó adóelkerülés lehetősége sem.

Az elfogadható kompromisszum akár az offshore-lovagoknak megalkotott pénzmosó törvény mintájára is megszülethetne, ezúttal a pénzügyek fehérítésének egyértelmű szándékával. Kidolgozhatnának a törvényhozók egy új, egyszerűsített adóformát, ami nem több mint tíz-tizenöt százaléknyi terhet jelentene a háznál végzett szakmunkák esetében. Ellenben a törvény akár a hivatásától való eltiltással is fenyegethetné azt, aki még ennyit sem képes befizetni a közösbe.

Jól járna ezzel a vevő (a többség), hiszen a garancia érvényesítését is elősegítő papírt kapna az elvégzett munkáról, és tiszta lehetne a lelkiismerete. Jól járna a mester is hosszú távon, hiszen nem fenyegetné a revizor, talán még nyugdíjat is kapna később, és ne felejtsük el az ő lelkiismeretének tisztaságát sem, mert az is fontos. Az állam pedig egyértelműen jól jár, hiszen több lesz a bevétele.

Törvényt alkotni persze könnyebb, mint a fejekben rendet tenni, nagy tömegeket a tisztesség felé terelni. De valahol el kell kezdeni.