Ütőkártyák hiányában

Miközben a nagyhatalmak az észak-koreai kérdés kapcsán egy helyben toporognak, a remeteállam ütőképessége egyre fejlődik.

Talán egyetlen más terület sem mutatja olyan jól, hogy mennyire bele tud törni Donald Trump bicskája a komoly nemzetközi bonyodalmakba, mint a renitens atomhatalom, Észak-Korea ügye. Miközben a remeteállam – úgy tűnik – sikeresen tesztelt egy olyan interkontinentális ballisztikus rakétát, amelynek segítségével atomtöltetet tudna kilőni egészen Alaszkáig, érdemes felidézni Trump korábbi, egymástól jelentősen eltérő töltetű kijelentéseit a válsággal kapcsolatban. Volt, hogy egy személyes találkozó lehetőségét sem zárta ki Kim Dzsongunnal, volt, hogy Kínára tolta a felelősséget, az utóbbi időben pedig már nyíltan beszélnek az Egyesült Államokban a katonai megoldásról is.

Bár az észak-koreai helyzet megoldásába Donald Trumpnál rutinosabb elnökök is belegabalyodtak már, az a helyzet, hogy a Fehér Ház jelenlegi első embere úgy mutatott hamis magabiztosságot megválasztása óta, hogy valójában ő és szövetségesei egyre inkább kifogynak a lehetőségekből. A tisztánlátás kedvéért persze muszáj felidézni, hogy Trump egy már eleve elkent ügyet, és éppen ezért szinte kész helyzetet örökölt az észak-koreai nukleáris leszerelést célzó tárgyalások kudarcával, valamint az elődeinél is radikálisabbnak tűnő Kim Dzsongunnal.

Az új elnök viszont lassan úgy megy el a falig, hogy hiányoznak a kezéből az ütőkártyák. Egy egész amerikai armadát küldött a térségbe, csakhogy azok a hajók az elrettentésen kívül – ami, mint látjuk, nemigen működik – sok mindent nem tudnak csinálni. A katonai beavatkozás szinte katasztrofális eredménnyel járna, és ez aligha csak az amerikaiakon múlik. A Newsweek magazinnak korábban nyilatkozó elemzők úgy látták, ha háborúra kerülne sor, az minimum egymillió halálos áldozattal járna abban az esetben is, ha a konfliktusban nem vetnének be nukleáris fegyvereket.

Egy esetleges amerikai beavatkozás pillanatában ugyanis a határ közelében jó mélyre beásott észak-koreai lövegek tömegei nyitnának tüzet Dél-Koreára, elsősorban a mindössze fél-egy órányi autóútra található szöuli agglomerációra, ahol nagyjából húszmillió ember él összezsúfolva. Bár az újonnan telepített THAAD-rakétarendszerrel a rakétatámadásokat talán ki lehet védeni, Dél-Koreának nincs az izraeli vaskupolához hasonlatos védelmi rendszere, így tüzérségi lövegekkel nagyon komoly károkat lehet okozni. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a Kim-rezsim hadseregének lőtávolában vannak a Japánban található amerikai katonai bázisok is.

Mindezzel valószínűleg Trump is tisztában van, így amikor nem katonai beavatkozásról beszélt, több alkalommal is rátolta a felelősséget a kínaiakra, az egyetlen komoly hatalomra, amely még szóba áll Észak-Koreával. Csakhogy mivel Kim Dzsongun rájuk sem hallgat, ők sem tudnak sok mindent kezdeni a helyzettel azon túl, hogy egyre-másra elítélik az újabb, tömegpusztító fegyverekkel való kísérleteket. Az Észak-Korea megfékezésére tett erőfeszítéseiben Kína partnerre talált Oroszországban. Vlagyimir Putyin orosz elnök és Hszi Csin-ping kínai államfő a napokban tett közös nyilatkozatot a Kim-rezsim úttörő rakétakísérletével szemben, és állt elő egy tervszerűséggel, ami egyszerre sürgeti az észak-koreai nukleáris leszerelés és az amerikai–dél-koreai hadgyakorlatok térségbeli beszüntetését. Bár a Kínához közeledés Oroszország szempontjából logikus akkor, amikor a Nyugattól távolodik, kétséges, hogy az általuk támasztott követelményeknek az amerikaiak meg akarnának felelni. Az pedig még inkább, hogy a Kínától is teljesen független Phenjan mennyire hallgat a két nagyhatalomra.

Az atomhelyzet egyre veszélyesebbé válását és Trumpék ötlettelenségét mutatja, hogy sok esetben figyelhető meg a kapkodás. Éppen a napokban fenyegették meg kereskedelmi retorziókkal azokat az országokat, amelyek még üzletelnek az észak-koreaiakkal. Gondot csak az jelent, hogy aki kereskedik is velük, az – Kínát leszámítva – minimális, néhány tízmillió dolláros forgalmat könyvelhet el. Kína esetében ugyanez hiába milliárdos nagyságrendű, nehéz elképzelni, hogy a világgazdaságra ezer szállal kapcsolódó távol-keleti óriással szembeni bármilyen retorzió milyen katasztrofális következménnyel járhatna.

A probléma az, hogy miközben a nagyhatalmak az észak-koreai kérdés kapcsán egy helyben toporognak, a remeteállam ütőképessége egyre fejlődik, és hiába tartja fenn a világ egyik legelnyomóbb politikai rendszerét, ennek ellenére – vagy éppen ezért – jelenleg nem látszik annak a lehetősége, hogy az észak-koreaiak tömegesen lázadjanak a rezsim ellen. Eközben Kim ereje növekedésének ismeretében, valamint tudva azt, hogy az idő neki dolgozik, egyre vakmerőbb lépéseket tehet, és egyre-másra lépheti át a nemzetközi közösség által kimondva-kimondatlanul felrajzolt „vörös vonalakat”.