A pokol felé, német segítséggel?

A német adófizető polgároknak nem kell aggódniuk a görög válság miatt.

Ne feledkezzünk meg továbbá arról a tényről, hogy a legelső görög mentőcsomag (a Sziriza-kormánynak a harmadikat kellett volna aláírnia) az országot felelőtlenül, az Európai Központi Bank jóváhagyásával hitelező német és francia bankokat mentette ki szorult helyzetükből. Tehát a német adófizetőknek vajmi kevés aggódnivalójuk van – különös tekintettel arra a dokumentált tényre, hogy Németország (és az IMF) jócskán profitált a görög válság úgymond kezeléséből. Ezzel kapcsolatban szintén Varufakisz tette azt a megjegyzést, hogy minden bedőlt adós mögött ott áll egy felelőtlen hitelező. Ezt a görögök esetében egyszerűen nem akarják elismerni.

A görög néppel való természetes szolidaritás helyett Legrain a migránsokban/menekültekben látja az unió munkaerőhiányának és demográfiai problémájának megoldását, akik majd betöltik azokat a (német) munkahelyeket, amelyekre európai jelentkező nincs. Érdekes elmélet annak fényében, hogy az általa említett mediterrán európai országokban a munkanélküliség magas, a fiatalok körében akár a 40 százalékot is meghaladja. Vajh’ miféle munkakörök azok, amelyeket sem ők, sem a kelet-európai EU-tagországokból, sem az Ukrajnából érkezők nem tudnak betölteni? Gályákra evezősöket felveszünk, jelentkezés Hamburgban? Példának hozza az idősgondozást(!). Nem akarok demagóg lenni, de kíváncsi leszek, mikor fogja a derék sváb polgár idős édesanyjának gondozását frissiben érkezett menekültre bízni.

Menekültügyben Legrain egy szót sem ejt arról, hogy az eurózóna gazdag országai teljes mértékben magukra hagyták az olaszokat és a görögöket, akikhez a menekültek nagy többsége érkezik. Az érkezők kérelmeit ezeknek az államoknak kellene elbírálniuk a dublini szerződés értelmében. Ez további óriási terheket ró rájuk. E helyütt ismételten tetten érhető a fősodorbeli közgazdászok – és eurokrata politikusok – pökhendi cinizmusa, amellyel ezeket az országokat kezelik – miközben pont ők voltak azok, akik becsalták a mediterrán régiót az eurózónába, majd a vakvilágba hitelezték őket.

Legrain szerint további probléma, hogy Európában nincs innováció, és alacsony a termelékenység. Egy ilyen kijelentést inkább ellenzéki politikustól várna az ember, gondoljunk csak a német iparra (elektromos autók), a holland vagy dán mezőgazdaságra, az olasz (igen, olasz!) divattervezésre, gyártásra és dizájnra, a francia élelmiszeriparra, a balti államok eredményeire e-kormányzat terén. A hadiiparról nem is beszélve. Legrain vélhetőleg a bizonyos gyorsan fejlődő országokban napi gyakorlatként zajló termékhamisítást, szellemi termékek és jogok ellopását értheti innováció alatt. Amely gyakorlat következtében zuhant le a Concorde Párizsban (az előtte felszálló DC–10-esről leszakadó alkatrész silány másolat volt, amit a hanyag minőségbiztosítás miatt használhattak fel).

Végül az LSE tanára megállapítja, hogy a jelenlegi helyzetnek Németország a nagy haszonélvezője. Berlin tulajdonképpen jól elvan ezzel a rendszerrel. Rövidlátóbb véleményt el sem tudnék képzelni. Ha a professzor szerint a jelenlegi rendszer fenntarthatatlan, az eurózónából legalább Görög- és Olaszország kikerül – Portugália és Spanyolország, majd Franciaország pedig készülhet a bajra –, akkor, könyörgöm, mit csinálnak majd a németek? Újra bevezetik a márkát? A professzor vélhetőleg a brexit lelkes híve. És az európai alapértékek lelkes semmibe vevője. Amit mond, az nem realizmus, hanem olyan ideológia, ami azon demagógok malmára hajtja a vizet, akiknek hatalomra kerülésétől oly nagyon rettegnek ugyanazok a politikusok, akik a görög népet az adósok börtönébe zárták. Ezekről a kísérletekről ismét a szemtanút, Janisz Varufakiszt idézzük.

2015 tavaszán Kína felajánlotta, hogy aukciókon vásárol 1,5 milliárd eurónyi rövid lejáratú görög kincstárjegyet, ezzel biztosítva néhány hónapnyi likviditást az újonnan hatalomra került Sziriza-kormánynak. A három aukción azonban mindösszesen 300 milliónyit vettek, mint kiderült, a trojka nyomásának engedve. Értjük, ugye? Az Európai Unió központi bankja és az IMF, valamint az Eurogroup nyomást gyakorol egy külső befektetőre, és eltántorítja őt attól a szándékától, hogy egy eurózóna-tagország kincstárjegyeiből vásároljon. No comment.

Ezek után Alexisz Ciprasz miniszterelnök Moszkvába látogatott, ahol Putyin elnök közölte vele: a görög probléma megoldása Berlinben van. Mondta ezt Vlagyimir Putyin 2015 tavaszán, az ukrán válság kellős közepén, amikor őt széltében-hosszában azzal vádolták, hogy az unió felbomlasztásán munkálkodik. Vajon miért nem adott mondjuk 10-15 milliárd eurót (ekkor még volt bőven tartalék), óriási zűrzavart okozva úgy a trojkán, mint a NATO-n belül?

A választól atlantista barátaink hideglelést kapnak. Oroszország nem egy kaotikus, széteső Európában érdekelt. Az euróövezet belügyeibe való beavatkozásnak pedig még a látszatát is kerülni akarta. Esetleg arra is gondolhatott, hogy a válság kezelésében majdcsak győz a józan ész.

Nem így lett. A németek győztek. Wolfgang Schäublétól ments meg, Uram, minket!