A június 8-i előre hozott választások eredményének ismeretében biztosak lehettünk benne, hogy izgalmas hónapok következnek az Egyesült Királyságban. Theresa May ahelyett, hogy megerősítette volna mandátumát az ország élén, elveszítette abszolút többségét az alsóházban, ami nem jött jól a brexittárgyalások előtt. Nem csoda, hogy a britek tanácstalanul ültek tárgyalóasztalhoz. Milliókba éghetett bele a kép, amelyen a brit és az uniós delegációk ülnek egymással szemben, és előbbieknél egy árva jegyzet, dokumentum sincs, csak mosolyognak a kamerába.
Kínos napjaik ugyanakkor nemcsak a toryknak voltak az elmúlt hetekben, hanem a Munkáspárt elnökének, Jeremy Corbynnak is. A választást követő első időkben úgy tűnt, az egyébként nem túl népszerű politikus sikeresen ragadta magához a kezdeményezést, és ha csak egy-két héttel később lett volna a voksolás, akár nyerhetett is volna a Munkáspárt. Corbyn a továbbiakban is kemény hangot ütött meg, folyamatosan megkérdőjelezte a – megalakulni végül csak külső segítséggel képes – kormány legitimitását. A híresen pontatlan angol közvélemény-kutatások egyre nagyobb munkáspárti előnyt mutattak. A többiekhez képest pontos YouGov július elején már nyolcszázalékos különbséget is mért. Aztán Corbyn egyszer csak eltűnt – vele az előny is –, majd július közepén különös kijelentéssel vétette észre magát, megzavarva a korosztályt, amelynek felemelkedését köszönhette. Nem vitás: Corbyn számára kulcsfontosságú volt, hogy meg tudta szólítani a fiatalokat, akik a korábbi választásokhoz képest meglepően magas arányban járultak az urnákhoz.
„Fiatalkorában mindenki forradalmár, később liberálisabbak leszünk, majd vénségünkre mindannyian konzervatívvá válunk” – mondogatják Sir Winston Churchillre hivatkozva, és a politikatudományi kutatások igazolni is szokták, hogy a pártválasztás mögött generációs sajátosságok is vannak. A briteknél a torykra az idősebbek voksolnak, a fiatalok hagyományosan a baloldal felé húznak, és az előre hozott választásokon ez hatványozottan igaz volt. Nemcsak az befolyásolta az ifjakat, hogy Corbyn multikulti, illetve hetvenes éveket idézően szocialista lózungokkal csábítgatta őket, hanem az is, hogy volt a pártvezérnek egy konkrét, a diákok és szüleik pénztárcáját érintő bejelentése is. Megígérte: ha nyernek, 2018-tól eltörlik az új diákok tandíját, a 2017 őszén kezdőknek pedig visszaadják az első tanévben befizetett összeget. Akik korábban iratkoztak be, szintén mentesültek volna a tandíjfizetés alól 2018-tól. Ez az ígéret azért is volt fontos, mert Theresa May kisebbségi kormánya feltehetően nem húzza ki a ciklus végéig – ilyen kabinet még sosem volt erre képes a szigetországban –, így a diákok tényleg számíthattak arra, hogy a közeljövőben eltörlik a tandíjakat.
A kampány után is egyre többször került azonban elő a téma, és kiderült, hogy a Munkáspárt nem tervezi leírni a diákok által felhalmozott adósságokat, amelyekből a tandíjaikat eddig fizették. Az erről szóló szócsata azért is érdekes, mert Corbynék ígéretei erről nem is szóltak. Ám a toryk igyekeztek úgy beállítani a dolgot, mintha a Munkáspárt éles kanyarral-fordulattal visszatáncolna korábbi állításától. A BBC egyik műsorában Jeremy Corbyn arról beszélt, hogy sosem tett ilyen ígéretet, csak azt mondta, hogy megpróbálják csökkenteni a terheket. Munkacsoportot is létrehoztak a párton belül, az árnyék-pénzügyminiszter John McDonell vezetésével annak érdekében, hogy kialakítsák a politikájukat erről a kérdésről, magyarázta.
Hiába van igaza a Munkáspártnak abban, hogy olyan ígéretet kérnek számon rajtuk, amely valóban el sem hangzott, a közvélemény előtt mégis úgy tűnik, hogy a korábbiakkal ellentétes véleményen vannak. Emiatt a diákok ismét becsapva érezhetik magukat (ki is figurázta őket néhány komikus), hiszen megbíztak egy politikai vezetőben, aki – a tory retorika szerint – az első adandó alkalommal cserben hagyta őket. Pedig az egyetemi hallgatók számára égetően fontos témáról van szó: mire egy diák elvégzi az egyetemet, forintban számolva 17 milliós adósságot halmoz fel.
A hallgatók „cserben hagyásának” hosszabb távon a közvélemény-kutatásokban is lehet nyoma. Fontos az is, hogy bár a választási eredmények után megerősödött Corbyn párton belüli pozíciója, ez most ismét erodálódni látszik. A szakszervezetek egyre hangosabban kritizálják a pártelnököt amiatt, hogy ragaszkodik a lassan tarthatatlannak látszó állásponthoz, a kemény brexithez. Igaz ez a párton belüli progresszívokra is, azokra, akik Tony Blair volt miniszterelnök mára meghaladott elvei szerint politizálnak. Corbynnak tehát nem elég ölbe tett kézzel várnia, hogy May megbukjon. Sokat kell még dolgoznia, ha vezetni akarja az Egyesült Királyságot. Nem lesz egyszerű elérnie.
