Aki tíz-tizenöt évvel ezelőtt péntek délutánonként a szegedi Mars téren járt, annak feltűnhetett, hogy a buszpályaudvar néhány kocsiállásán ilyenkor a szokásosnál is nagyobb volt a tömeg. A várakozók között mindenféle ember akadt, de főleg diákok és nyugdíjas nénik zsúfolódtak össze azon a ponton, ahol a busz ajtajának nyílnia kellett. Mindannyian hatalmas bőröndöket és hátizsákokat támasztottak. A beszélgetésekbe időnként szerb szavak keveredtek: ezek az utasok ugyanis a Szabadkára, Zentára, Kanizsára vagy Kikindára tartó buszokra vártak. Fáradtan és türelmetlenül.
Hiába esik közel Szeged a határ túloldalán fekvő városokhoz, az utazás és a vele járó bizonytalanság idegőrlő volt. A röszkei határátkelőn gyakran fél óránál is többet várakozott a busz, a vámosok pedig rendszeresen leszállították az utasokat, hogy sorba állítsák őket, és egyenként vizsgálják át a csomagjaikat. Azokat, akiknek nem jutott ülőhely, a sofőrök letessékelték a határ előtt, mert álló utasokat nem vihettek, majd a szerb oldalon ismét felvették őket. A pecheseknek több száz métert kellett gyalogolniuk csomagjaikkal, akár hét ágra sütött a nap, akár szakadt az eső. Érthető, hogy mindenkinek elege volt az efféle kényelmetlenségekből, de mit lehetett tenni, aki haza akart jutni, állta a sarat.
Egészen addig, amíg néhány leleményes vajdasági meg nem látta a türelmetlenül tolongó emberekben az üzleti lehetőséget. Akkoriban sokan jártak át Szegedre vásárolni, és közülük néhányan úgy gondolták, pénzkidobás félig üres autóval visszaindulni. Inkább megálltak a buszpályaudvar mellett, és a várakozók közül toboroztak utasokat. Nem kértek többet a buszjegy áránál, általában gyorsan átjutottak a határon, és ha tehették, az utcaajtóig szállították a szerencséseket. Mindenki jól járt.
A példa ragadós volt. Egyre több vajdasági magyar látott fantáziát a személyszállításban. Átjöttek, bevásároltak, a benzinköltséget kifizették helyettük az utasok. Alig telt el néhány hónap az első magánzók megjelenése óta, és a buszmegállóban várakozók száma megfeleződött. A járatokon, amelyeken korábban álmodni sem lehetett ülőhelyről, a táskáját is maga mellé ültethette az új divatra érzéketlen utazó.
A helyzet hamarosan odáig fajult, hogy a busztársaságok kénytelenek voltak ritkítani vagy megszüntetni a járataikat, mert a korábban jól jövedelmező útvonalakra nem érte meg buszt indítani. Ez azonban csak keveseknek tűnhetett fel, hiszen ekkor már sokaknak saját taxisuk volt, akivel telefonon egyeztette, mikor van szüksége fuvarra.
A szabadpiaci rendszer gördülékenyen működött, egészen egy december végi péntek délutánig. Ezen a napon rengetegen indultak haza Magyarországról az ünnepekre. A karácsony szépnek ígérkezett, a déli határszakaszon napok óta havazott. Ezen a pénteken különösen bőre sikerült az égi áldás. Az utakat hótorlaszok tették nehezen járhatóvá. Rég nem volt akkora tömeg a Vajdaságba induló buszok megállóiban, mint akkor. A magánzóknak ugyanis eszük ágában sem volt elindulni otthonról ilyen időben, hiába hívogatták őket kétségbeesetten a Szegeden rekedtek. A menetrend szerinti járatokra csak az utasok töredéke fért fel, félő volt, hogy sokaknak a Mars téren kell tölteniük az éjszakát. A válságot végül a szegedi Volán oldotta meg. Szabaddá tettek néhány buszt, azokkal szállították haza a kétségbeesés határán álló tömeget.
Ez a régi történet minap jutott az eszembe. Akkor, amikor arról olvastam a százegyedik lelkesült cikket, hogy a hagyományos üzleti modellek ideje lejárt, kisebb, gyors, alkalmazkodásra képes vállalkozások veszik át a becsontosodott monstrumok helyét. Könnyen lehet, hogy tényleg így lesz. Arra viszont nem árt odafigyelni, hogy a piac csak a törvényi kereteken belül, észszerű korlátok között kapjon szabad kezet.
