Egy dologban igaza van Vágó Gábornak: a közszféra bérei tényleg nincsenek rendben. A dolgozók többsége mind az állami cégekben, mind az egészségügyben, mind a közoktatásban a munkája piaci értéke alatt keres. Pusztán hivatástudatból nem lehet egy családot eltartani: ezért hagyják ott annyian a közszférát és végső soron magát Magyarországot is. Nem csak a kivándorlást kell azonban megelőzni: haza kell hoznunk a külföldön tapasztalatot szerzett, havi több ezer euró felett kereső vezetőinket is. Nekik mit mondjunk? Azt, hogy gyere haza, és keresd a tizedét az eddigi fizetésednek? A kezdeményezők a köztársasági elnök jövedelméhez kötnék a bérplafont, ami ma havi 1 507 350 forintot jelent. Ez persze nagyon magas összeg, a legtöbb magyar munkavállaló örülhetne, ha ennyit keresne. Ám tetszik, nem tetszik, a vállalatvezetőkért verseny zajlik a közszféra és az állami szféra, valamint a különböző államok között. A fizetéseket itt nem a magyar átlagbérhez, hanem gyakran a berlini és londoni bérekhez kell hasonlítani. Ha világszínvonalú állami vállalatokat akarunk, ennek megfelelő béreket is kell fizetnünk. Ha a nemzetünket újra Közép-Európa egyik legsikeresebbjévé szeretnénk tenni, akkor a legjobbakra van szükségünk.
A versenyképes bérezés nemcsak azért jobb a bérplafonnál, mert a közszférában tartja a tehetséges, tapasztalt szakembereket, hanem azért is, mert a bérplafonból következő alacsony fizetés a korrupció melegágya. Ukrajnában 24–32 százalékkal kevesebbet keresnek az állami alkalmazottak, mint társaik ugyanazon a területen, a versenyszférában. Költéseik alapján viszont nincs különbség. Akkor az állami alkalmazottaknak honnan van rá pénzük? Igen, korrupcióból, kenőpénzekből, amire a rossz állami és társadalmi gyakorlat, valamint az alacsony bérplafon vezeti őket. Nekünk az a célunk, hogy a fizetés versenyképességével is kifejezzük: a munkát megfizetjük, semmi egyéb vagyoni előnyre a hivatal viselése nem jogosít.
