Kit választhat Angela Merkel?

Hogy ki lesz a német kancellár, az világos, hogy kikkel léphet koalícióra, az még nem.

A szeptemberi németországi választások tétje lassan egyetlen kérdésre szűkül: kit választ másnap Angela Merkel? Vagyis: kit tud és kit fog felkérni koalíciós partnernek az országot továbbra is kormányzó kancellár? Merkel döntését természetesen a német választók is befolyásolhatják, kijelölve a lehetséges koalíciós többségeket a berlini parlamentben.

A kancellárnak szokása azt bizonygatni, hogy „a választást még nem nyertük meg”, Martin Schulz, a szociáldemokraták jelöltje pedig rendre azzal biztatja híveit, hogy „a választást még nem vesztettük el” – de e két megközelítés is nagyon jól illusztrálja a politikusok és az egész német társadalom hangulatát. Merkel még nem győzött, Schulz még nem vesztett – de különösebb esély nincs arra, hogy a tizenöt-húsz százalékos hátrányban a CDU mögött kullogó szociáldemokraták befussanak az első helyre. Christian Lindner, a polgári jobboldali Szabad Demokraták (FDP) elnöke helyesen határozta meg a jobboldali bulvárnapilapnak, a Bildnek adott nemrégi nagyinterjújában a nagy kérdést: a harmadik helyezett kilétét.

Négy párt is versenyez ezért a pozícióért ma Németországban. A kisvárosi felső polgárság és a nagyvárosi yuppie-k pártjaként az FDP. A szélsőbaloldali underground és a mindenkiből kiábrándult, rendszerellenes alsó osztályok pártjaként a Die Linke. Az osztályokon átívelő rendszer- és idegenellenességet meglovagoló Alternatíva Németországnak (AfD). És a nagyvárosi, környezettudatos, főleg morális és nem gazdasági szempontok alapján szavazó jómódú polgárság pártja, a Zöldek.

Ebben a versenyben valóban világos ellentétetek, világnézetek csapnak össze. Az az ideológiai küzdelem zajlik le itt, amelyet Martin Schulz eredetileg Merkellel szeretett volna megvívni. A szociáldemokraták be is dobtak kemény baloldali jelszavakat és állításokat – például a növekvő társadalmi egyenlőtlenségről. A párt az „igazságosság” nevében hirdetett programot. Schulz abban bízott, hogy ha baloldali pozícióból lövi Merkelt, az kénytelen lesz jobbra húzódni – és végre igazi vita kezdődhet a felek között. Merkel azonban semmit sem reagált Schulzra. Maradt középen. Augusztusi dortmundi kampánynyitó beszédének majdnem másfél órája alatt ki sem ejtette Schulz nevét, és a szociáldemokratákra is csak egyszer hivatkozott, amikor azt mondta, „a nyugdíjkérdésben van nézeteltérés köztünk”. Nem éppen egy harciasan jobboldali szöveg.

Merkel sikerének tizenkét éve ez a titka: ellenfeleit nem meggyőzi, hanem agyonhallgatja, ignorálja. Schulz a baloldali programjával, jelszavaival, kiváló retorikai képességeivel egyedül áll a porondon. Hiába van számos kérdésben igaza, a látvány inkább nevetséges, mint meggyőző. Schulz már a demokrácia veszélyeztetésével is vádolta Merkelt, mondván: aki nem áll le az ellenféllel vitázni, aki nem hajlandó éles véleményt megfogalmazni, aki nem veszi fel a harcot, az a demokrácia lényegét nem érti. Merkel azonban egészen biztosan nem harcként gondol a politikára vagy a demokráciára.

A németek többsége számára láthatóan a Merkel jelentette stabilitás, nyugalom, folyamatosság és változatlanság akkor is megnyugtatóbb, ha amúgy a közvélemény-kutatások szerint többségük egyetért Martin Schulzcal: az országban nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. Ám a németeknél az elmúlt lassan hetven évben összesen háromszor fordult elő, hogy hivatalban lévő kancellár választást veszítsen. Tényleg mindennél fontosabb érték a stabilitás. Jakob Augstein szélsőbaloldali publicista szerint már az megnyugtatja a németeket, hogy Merkel a szokásos augusztusi dél-tiroli vándorlásán évek óta ugyanazt a nadrágot viseli. Ilyen társadalmi attitűd mellett nagyon nehéz lenne Martin Schulznak győznie. Merkel hallgatag stílusa közelebb áll a német mentalitáshoz, mint Schulz agresszívabb vitakultúrája.

Ezért tehát valóban az fontos, hogy ki és hány százalékkal fut majd be harmadiknak, minthogy ez a következő Merkel-kormányt alapvetően meghatározhatja. Egyrészt azért, mert Merkel nem feltétlenül akarná folytatni a nagykoalíciót a szocdemekkel. Martin Schulz is szívesebben lenne ellenzéki vezér. A szocdemek jelentős részének elege van abból, hogy gyakorlatilag 2005 óta nem tudtak kijönni a kancellár árnyékából. Ha nincs nagykoalíció, Merkelnek ideológiai döntést kell hoznia. Az AfD-vel és a Die Linkével nem hajlandó a CDU–CSU együttműködni, a liberálisokkal és a Zöldekkel igen. Egy CDU–CSU–FDP-kormány egyértelmű jobboldali fordulatot jelentene. Az FDP – különösen ha be tud futni a harmadik helyre – keresztülverne számos liberális követelést: adó- és bürokráciacsökkentés, digitalizáció, szociális segélyek további leépítése. Elképzelhető az is, hogy Merkel a Zöldeket is bevonná egy ilyen összefogásba, tompítva az FDP neoliberális élét. Egy CDU–CSU–FDP–Zöldek-kormány – amit a pártok színei alapján fekete-sárga-zöld „Jamaica-koalíciónak” szokás hívni – a polgári közép kormánya lenne.

Noha a három párt – különösen a liberálisok és a Zöldek – között jelentős ideológiai különbségek vannak, szavazóbázisuk a közép- és felső osztály. Merkeltől nem állna távol, hogy amennyiben a többség megvan hozzá, csak a Zöldekkel fogjon össze. A leggazdagabb német tartományt, Baden-Württemberget – igaz, ott zöld politikus miniszterelnökletével – ma is a konzervatívok és a zöldek irányítják.

A harmadik helyezett másrészt akkor is meghatározná a negyedik Merkel-kormányt, ha az továbbra is nagykoalíciós maradna. A következő négy év vitái ugyanis jelentősen függenek attól, hogy ki lesz az ellenzék vezető ereje. Nem mindegy, hogy az AfD idegenellenes, identitáspolitikai témái, a Die Linke rendszerkritikus kapitalizmusbírálata, az FDP jólétiállam-ellenessége vagy a Zöldek ökológiai és morális ügyei tematizálják-e a napirendet akár ellenzékből is. Ha pedig nem lesz nagykoalíció, és a szociáldemokraták vonulnak ellenzékbe, még arra is esélyük lehet, hogy hiteles ellenjelöltet építsenek fel.

A szerző újságíró