Macron, a republikánus uralkodó

A sorozatos véletlenek sem rejthetik el, hogy az elnök megválasztása maga is tünet.

Már három hónapja, hogy május 7-én Emmanuel Macron lett a Francia Köztársaság elnöke, az új államfő választási győzelme fölött azonban nem könnyű napirendre térni. Legfőképp azért nem, mert Emmanuel Macront valójában a jószerencse ültette be az Élysée-palotába. Abban, hogy ő lett a befutó, három nagy véletlen is szerepet játszott. Legelőször is az a tény, hogy Francois Hollande végül úgy határozott, mégsem száll ringbe második elnöki megbízatásért; másodszor az, hogy Alain Juppé is meg Manuel Valls is elbukta saját pártja próbaválasztását; végül az, hogy Francois Fillon – részint napvilágra kerülő korruptságával, részint a kampány folytatásához való csökönyös ragaszkodásával – minden hitelét elvesztette, mi több, a pártját is csúnyán lejáratta.

A sorozatos véletlenek sem rejthetik el, hogy Macron megválasztása valójában maga is tünet, mégpedig a nyugat-európai demokráciák válságának tünete. Lehet, hogy Emmanuel Macron megválasztásával Franciaország úrrá lett – legalábbis egyelőre – a Marine Le Pen-féle populizmus kísértésén, ez azonban mit sem változtat azon, hogy sem a francia elnökválasztást, sem a júniusi francia képviselő-választást nem lehet kivételnek tekinteni. Épp ellenkezőleg, ez is igazolja azt az általánosan megfigyelhető tendenciát, amely szerint sok helyen vagy egy váratlan döntés (brexit), vagy egy teljesen esélytelennek tartott, de végül győzelmet arató outsider (Trump) borítja fel a bevett játékszabályokat.

Mindez arra vall, hogy a választók már nem a legkonstruktívabb programot meghirdető politikusnak, nem a képviseletükre legalkalmasabb jelöltnek, hanem olyan szélsőségesen narcisztikus, erőszakos és nagyravágyó személyiségnek szavaznak bizalmat, aki ügyesen meg tudja győzni őket saját kiválóságáról, és aki a legtehetségesebben él a modern kommunikációs technikákkal.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a politika, a politikai élet válságáról van szó. Ideológiai apály, a politikai pártok hitelvesztése és elhasználódása, a politikai elit korruptsága és „elöregedése” – mindez azzal a következménnyel járt, hogy a végrehajtó hatalom Franciaországban (ahogyan másutt is) egyre inkább csak rövid távon hajlandó gondolkodni, és egyre inkább a vállalatigazgatás mintájára képzeli el az ország irányítását. Csakhogy míg a szavazók túlnyomó többsége nagy reményeket fűzött az új államfő megválasztásához, az azóta eltelt hónapok fényében egyre tisztábban látni, hogy az új államfő nem is annyira megoldása, mint inkább terméke és haszonélvezője a politikai válságnak.

Emmanuel Macron politikai elveit és elképzeléseit Révolution (Forradalom) című könyvében foglalta össze (XO Éditions, 2016). Jóllehet nem sok idő telt el megválasztása óta, az államfő már legalább három jelentős kérdésben változtatott véleményt a könyvében ismertetett eszményekhez és gondolatokhoz képest. Míg például a kampány időszakában még elítélte a minden döntést egy kézben tartó államfői túlhatalmat, más szóval az elnöki hatalomnak a szokásjogra épülő kiterjesztő értelmezését, megválasztása után minden nehézség nélkül beletalált a „republikánus uralkodó” szerepébe.

Jellemző, hogy az elnöki funkció meghatározását illetően Macronnak De Gaulle 1964. január 31-i emlékezetes sajtóértekezlete a legfontosabb igazodási pontja, holott az ott elhangzottak a legvitatottabbak a tábornok alkotmányjogi kijelentései közül. „Magától értetődik – mondta De Gaulle ezen a sajtóértekezleten –, ha egyszer a nép teljes egészében az általa választott elnökre bízza az osztatlan államhatalmat, akkor ezen kívül nincs semmilyen – se miniszteri, se polgári, se katonai, sem igazságügyi – hatalom, amit ne ő adományozna ”

Kérdés, hogy mi marad a politikából, ha minden, de minden egyetlen ember akaratának függvénye. Még szerencse, hogy De Gaulle, mint meggyőződéses republikánus, mindig kínosan vigyázott arra, hogy megmaradjon a legalitás talaján. Ő sohase ment szembe az alkotmány betűjével, és aggályos tiszteletben tartotta mind a kormányfői, mind a miniszteri hatásköröket. Amit Valéry Giscard d’Estaing-ről, Francois Mitterrand-ról és Nicolas Sarkozyról már nem lehet elmondani: ők, akárcsak most Emmanuel Macron, szintén rövid pórázon tartották a kormányukat. De Gaulle már az 1946. június 16-án elmondott bayeux-i beszédben is hangsúlyozza, a bizalomnak az államfő meg a nép között kölcsönösnek kell lennie. De hogyan őrizzék meg a franciák a bizalmukat az olyan államfő iránt, aki ennyire bizalmatlan, és aki ennyire semmibe veszi tulajdon kormányát?

Emmanuel Macron – Bokros Lajoshoz hasonlóan – többször is kifejti a már említett könyvében, hogy a baloldal–jobboldal politikai felosztás felett eljárt az idő. Lehet, hogy a szavazói is ugyanígy gondolják, utóvégre a Macron-féle Lendületben a köztársaság választási eredménye magasan felülmúlta a várakozásokat. Mindössze az a bibi, hogy a jobboldal–baloldal oppozíció tagadása valójában egyet jelent magának a politikának a tagadásával. Ha pedig a jelenlegi kényelmes kormánytöbbség szempontjából nézzük a kérdést, ennek az oppozíciónak a tagadása valójában nem más, mint kísérlet a demokrácia lényegét jelentő politikai váltógazdaság felszámolására. Csakhogy ahol nincs váltógazdaság, ott lehetetlen a politika szankcionálása, ahol pedig lehetetlen a politika szankcionálása, ott politikai felelősség sincsen.

A baloldal–jobboldal felosztás „meghaladásának” szándéka szoros kapcsolatban áll azzal a macroni meggyőződéssel (vagy illúzióval?), hogy – főleg az elutasított jobboldali Nicolas Sarkozy, illetve a szintén elutasított, de baloldali Francois Hollande elnöksége után – igenis lehetséges a centrumból kormányozni. Ennek a meggyőződésnek egyszerre alapja és térbeli kivetítődése a júniusi választások után felálló új Nemzetgyűlés ülésrendje. Az 577 tagot számláló félkörben a középet elfoglaló 314 macronista plusz a 47 velük szövetséges képviselő (a köztársasági elnök kényelmes többsége) kétoldalt a szélekre szorítja a baloldalt képviselő kis pártokat, valamint a jobboldal vert hadait.

Félő azonban, hogy ez az elképzelés nem számol azzal a történelmi tapasztalattal, amely szerint a francia centrum sohase volt stabil képződmény, és a törvényhozási ciklus végére mindig újra megjelent benne a balközepet a jobbközéptől elválasztó törésvonal. Másrészt a centrumból való kormányzásnak az a jellemzője, hogy megpróbálja magát alternatíva nélkülinek feltüntetni. Ebből a szempontból pedig – de ezt már nem én mondom, hanem a neves történész-politológus Alain-Gérard Slama – végeredményében a centrumból való kormányzás is politikai szélsőség.

De nem csak ez a probléma a centrumból való kormányzással. Az 1962-es alkotmánymódosítás, amely jóváhagyta a francia köztársasági elnök kétfordulós rendszerben való közvetlen választását, egyrészt arra kényszerítette a két nagy pártot, hogy erősen tartsák kézben a szélekre szorult radikális formációikat, a köztársasági elnököt pedig arra, hogy sohase hagyja figyelmen kívül a másik oldal politikai érzékenységét. Francois Mitterrand például (több más megfontolás mellett) azért is döntött úgy, hogy a kommunistákat is beveszi a kormányba, hogy féken tudja tartani őket. De egy nagy és természeténél fogva is ingatag közép, mint amilyen ez a mostani, könnyen radikalizálódásba taszíthatja a széleken elhelyezkedő szélsőségeseit, és hogy ez milyen következményekkel járhat, azt egyelőre lehetetlen megmondani. Az a tény, hogy a júniusi választások második fordulójában ötvenhét százalék volt a tartózkodók aránya, arra vall, hogy a radikalizálódó kis pártoknak nem lesz nehéz az embereket utcára vinniük.

Emmanuel Macron a választási kampányban nagy demokratának tüntette fel magát, miközben elszántan törekedett egy engedelmes és szófogadó többség kialakítására. Gondosan ügyelt a nők megfelelő számarányára, ahogyan arra is, hogy parlamenti frakciójában minden jelentősebb foglalkozási ág képviselve legyen. De hiába a képviselők szakértelme, hiába a jóakarat, ha egyszer a technokraták és szakértők ilyetén előtérbe tolása teljesen lehetetlenné teszi a konfliktusok nyílt vállalását és az érdekek demokratikus konfrontációját. És ugyan mi jót várhatunk egy ambivalens program köré verbuvált, minden politikai tapasztalatot nélkülöző és magát a nemzeti konszenzus megtestesülésének láttató „mérsékelt” elnöki többségtől, amely haptákban várja a republikánus uralkodó, bocsánat, a köztársasági elnök utasításait?

A szerző újságíró, műfordító