Érdektelen és sokszor légből kapott érvekkel operáló viták zajlanak ma is a magyarság eredetéről és a Magyar Királyság születéséről. A rendelkezésre álló források töredékesek, bizonyos szerzők megállapításainak értelmezése ma már inkább fantáziát igényel, semmint tudást. Maradjunk inkább a tényeknél.
A honfoglaló magyarok a becslések szerint félmillióan érkeztek a IX. század végén a Kárpát-medencébe, ahol nem találtak számottevő ellenállásra, egyszerűen azért, mert a helybeli lakosság lélekszáma sem volt több, és kényelmesen elfértek egymás mellett. Valószínűleg nyelvi nehézségeik sem voltak, az őslakosok nagy hányada tudott magyarul. A Kárpát-medence területén körülbelül egy évszázad alatt vitathatatlan hatalomra tett szert Árpád vezér törzse, amelynek fiatal feje, legyőzve a törzsi ellenállást, az új évezred első napján (tehát a Kr. u. 1001. év első napján) keresztény módra királlyá koronáztatott.
Gyakori vitatéma a magyarság antropológiája és nyelve. Magyar nyelvünknek kétségkívül vannak finnugor jellemzői, amint vannak török jellemzői is, sőt olyanok is, amelyek nem sorolhatók be a két nyelvcsalád egyikébe sem. Ez akadémiai kérdés, gyakorlati jelentősége nincsen. Hasonlóan akadémiai jelentőségű a honfoglalók antropológiája, ugyanis a mai magyaroknak csupán elenyésző töredéke származik a honfoglalóktól. Embertanilag Magyarország mai lakossága sokkal inkább europoid. Mi, mai magyarok genetikailag sokkal közelebb állunk például a mai román néphez, mint a honfoglalókhoz, ezért is értelmetlen például, ha Kazaksztánban (ez a szabatos névalak) érzi magát otthon egy vezetőnk, ráadásul oroszosan, Kazahsztánnak hívja
A honfoglalás ténylegesen nem volt sem véres, sem különösebben harcias eseménysor, és a keresztény magyar állam megalapítása sem volt horrorisztikus. A mai tévhitek közül az a legfelháborítóbb, amelyet az 1948 után berendezkedett bolsevik diktatúra terjesztett, tulajdonképpen önmaga igazolására: I. István király fölismerte a kor parancsát, és tűzzel-vassal megteremtette a magyar államot – hirdették a kommunisták. Egy füst alatt megalapozták az agresszív magyar egyház képét, azt állítva, hogy István parancsára erőszakkal keresztelték meg a magyar népet.
A konszolidált Kádár-korban ezt az egész hamis történelemszemléletet még egyszer bevésték a mai nemzedékek agyába – az élmény neve: István, a király. A rockopera második rétege Kádár János és Nagy Imre 1956-os küzdelmét érzékeltette, azt is hamisan, mivel az olvasat szerint Kádár a körülmények fogságában vergődő, jó szándékú, haladó reformer lett volna, aki rákényszerül az öldöklésre. Azért gonoszul hamis az István–Kádár-párhuzam, mert utóbbiban semmi sem volt meg az előbbi erényeiből. Ráadásul István oldalán állt annak idején a haladás, a jobbítás, a függetlenség eszménye, egyszóval a távlatosság, míg 1956-ban Kádár ezek közül egyikkel sem dicsekedhetett. Azt, hogy valójában milyen volt, és mit tett István, a forrásokból nem lehet minden részletében tisztázni, de azt igen, hogy mit nem tett. Az egykorú források szerint István király a kortársai között a legjámborabb, a legbékeszeretőbb és a legbölcsebb uralkodók egyike volt. Sosem kezdeményezett háborút. Minden szomszédos uralkodóval szívélyes viszonyra törekedett. Országában évtizedes aprómunkával korszerű közigazgatást igyekezett kiépíteni (1038. augusztusi haláláig nem ért a végére). Írásba foglalta a fontos törvényeket, királytükröt (azaz bölcs uralkodási útmutatót) hagyott utódainak, személyesen bíráskodott, és nemritkán adakozott is. Lefektette a magyar iskolaügy és szociális rendszer alapjait. Személyiségének legerősebb vonása a mély istenhit volt. Példamutató életének hatását leginkább a dinasztia történetén mérhetjük le. Az Árpád-ház szerte a keresztény világban nagy megbecsültségnek örvendett, ami azt is jelentette, hogy a Magyar Királyság Európa egyik tekintélyes állama volt.
Mit nem tett Szent István? Nem terjesztette tűzzel-vassal a kereszténységet. Ilyesmiről egyetlen kortárs sem tud, ráadásul ha (pláne tömegesen) irtotta volna alattvalóit, azzal saját országát rombolta volna le, aminek a tények ellentmondanak. István egyházszervező munkája nem rombolás volt, hanem építkezés, amivel valós társadalmi igényt elégített ki. Mire István trónra lépett, a lakosságnak bizonnyal a jelentős, valószínűleg a nagyobbik hányada keresztény volt.
A magyar kereszténységről az az igazság, hogy egyrészt a honfoglaló magyarokról hitelt érdemlően tudjuk, hogy ismerték a kereszténységet, sőt Mózes és Mohamed tanítását is. A kereszténység nem volt sem ismeretlen, sem gyűlöletes a honfoglalók körében. Pannóniában a honfoglalás idején vitális volt a kereszténység, az őslakosságot sem kellett különösebben téríteni, mivel nagy hányaduk keresztény volt. A rendszeres térítőmunka pedig Géza fejedelem quedlinburgi követjárása, azaz egy emberöltő óta folyt már.
Amit pogánylázadásként ismerünk, az nem más, mint a törzsi elit harca az új rend ellen, azaz István hatalmának nyugatias gyakorlata ellen, de ezeknek a lázadásoknak nem volt teológiai tartalmuk, és a legkevésbé sem voltak afféle népfelkelések. Jellemző, hogy például maga Koppány vagy Ajtony is bizonnyal meg volt keresztelve. A krónikás irodalom azért nevezte a lázadókat pogányoknak, hogy istentelen bűnösségüket röviden jelezze.
Végeredményben István király arra tanít, hogy az ország vezetésének fundamentuma a vezető személyes erkölcse és helyes világnézete. Fel kell ismerni a nemzet valódi problémáit, és azokon erkölcsösen kell úrrá lenni.
A szerző esszéista
