Mit tett Szent István, és mit nem?

Közkeletű tévhitek és hazugságok élnek még ma is a magyar államalapításról.

A konszolidált Kádár-korban ezt az egész hamis történelemszemléletet még egyszer bevésték a mai nemzedékek agyába – az élmény neve: István, a király. A rockopera második rétege Kádár János és Nagy Imre 1956-os küzdelmét érzékeltette, azt is hamisan, mivel az olvasat szerint Kádár a körülmények fogságában vergődő, jó szándékú, haladó reformer lett volna, aki rákényszerül az öldöklésre. Azért gonoszul hamis az István–Kádár-párhuzam, mert utóbbiban semmi sem volt meg az előbbi erényeiből. Ráadásul István oldalán állt annak idején a haladás, a jobbítás, a függetlenség eszménye, egyszóval a távlatosság, míg 1956-ban Kádár ezek közül egyikkel sem dicsekedhetett. Azt, hogy valójában milyen volt, és mit tett István, a forrásokból nem lehet minden részletében tisztázni, de azt igen, hogy mit nem tett. Az egykorú források szerint István király a kortársai között a legjámborabb, a legbékeszeretőbb és a legbölcsebb uralkodók egyike volt. Sosem kezdeményezett háborút. Minden szomszédos uralkodóval szívélyes viszonyra törekedett. Országában évtizedes aprómunkával korszerű közigazgatást igyekezett kiépíteni (1038. augusztusi haláláig nem ért a végére). Írásba foglalta a fontos törvényeket, királytükröt (azaz bölcs uralkodási útmutatót) hagyott utódainak, személyesen bíráskodott, és nemritkán adakozott is. Lefektette a magyar iskolaügy és szociális rendszer alapjait. Személyiségének legerősebb vonása a mély istenhit volt. Példamutató életének hatását leginkább a dinasztia történetén mérhetjük le. Az Árpád-ház szerte a keresztény világban nagy megbecsültségnek örvendett, ami azt is jelentette, hogy a Magyar Királyság Európa egyik tekintélyes állama volt.

Mit nem tett Szent István? Nem terjesztette tűzzel-vassal a kereszténységet. Ilyesmiről egyetlen kortárs sem tud, ráadásul ha (pláne tömegesen) irtotta volna alattvalóit, azzal saját országát rombolta volna le, aminek a tények ellentmondanak. István egyházszervező munkája nem rombolás volt, hanem építkezés, amivel valós társadalmi igényt elégített ki. Mire István trónra lépett, a lakosságnak bizonnyal a jelentős, valószínűleg a nagyobbik hányada keresztény volt.

A magyar kereszténységről az az igazság, hogy egyrészt a honfoglaló magyarokról hitelt érdemlően tudjuk, hogy ismerték a kereszténységet, sőt Mózes és Mohamed tanítását is. A kereszténység nem volt sem ismeretlen, sem gyűlöletes a honfoglalók körében. Pannóniában a honfoglalás idején vitális volt a kereszténység, az őslakosságot sem kellett különösebben téríteni, mivel nagy hányaduk keresztény volt. A rendszeres térítőmunka pedig Géza fejedelem quedlinburgi követjárása, azaz egy emberöltő óta folyt már.

Amit pogánylázadásként ismerünk, az nem más, mint a törzsi elit harca az új rend ellen, azaz István hatalmának nyugatias gyakorlata ellen, de ezeknek a lázadásoknak nem volt teológiai tartalmuk, és a legkevésbé sem voltak afféle népfelkelések. Jellemző, hogy például maga Koppány vagy Ajtony is bizonnyal meg volt keresztelve. A krónikás irodalom azért nevezte a lázadókat pogányoknak, hogy istentelen bűnösségüket röviden jelezze.

Végeredményben István király arra tanít, hogy az ország vezetésének fundamentuma a vezető személyes erkölcse és helyes világnézete. Fel kell ismerni a nemzet valódi problémáit, és azokon erkölcsösen kell úrrá lenni.

A szerző esszéista