Több mint húsz éve belülről látom a magyar labdarúgást. Az öltöző volt a család után a második szocializációs közegem. Édesanyám társ volt mindenben: folyamatosan segített, mesélt, mosta a labdarúgásom minden szennyesét. Álltam sérülten a pálya szélén, figyelve a gyerekeikért szorító szülőket, és hallgattam – szintén valamely szülőtől – a játéktér kellős közepén, hogyan és mit kellene másképp csinálnom. Miközben az edzőm épp az ellenkezőjét kérte tőlem a mérkőzés előtt. Szóval: megéltem már egyet s mást, de néhány napja új fokozatot fedeztem föl a megmondóemberek skáláján.
Átlagos hétköznap. Labdarúgópálya a főváros külső részén. Két csapat, amelyek épp azért küzdenek, hogy valamelyikük közelebb kerüljön a Magyar Kupa főtáblájához. A mellettem fel-alá járkáló apuka számára ez nem egy szimpla mérkőzés, hanem legalábbis a Bajnokok Ligája fináléja. Hangos szavakkal kommentálja az általa „szeretett” csapat játékosainak minden megmozdulását. Fennhangon jelzi, kinek hogyan kellene helyezkednie, ki miért döntött rosszul. Öt perc után tajtékozva állapítja meg: „Ez az egész, úgy, ahogy van, szar.”
Ha a labdarúgásban osztanának díjat a rövid távon legtöbbet idegeskedő ember kategóriájában, neki adnám. Az eseménysor abban a pillanatban vált még többé önmagánál, amikor a verbális útmutatásba fiát is bevonta. Három és fél perc után egy „Mi a f mat csinálsz?” formájában jött az instrukció. A tizenhét éves kamaszon persze látszott, hogy hozzászokott a kiképzéshez, könnyed „Hagyjál már!” volt a válasz. (A vége egyébként 4-0 lett az apuka csapatának.) A példa kiragadott, az igazi probléma mélyebb: a fiatal srác ebben az erőszakos kommunikáción alapuló közegben játszotta le mérkőzéseinek döntő részét életében. És nem ő az egyetlen.
Az ember ugyanis, aki mindent tud, valaha elhatározta: gyerekéből profi labdarúgó lesz. A fiú megvalósítja az apa álmát, utóbbi elképzelései szerint. Egyetlen apróságot felejtett el a szülő. Megismerkedni a kertészkedéssel. Az átkötés furcsának tűnhet, de nem véletlen. Hazánk egyik legismertebb gyermekpszichológusa, Ranschburg Jenő egyik előadásában a következőt mesélte: „Soha nem tudtam elérni, hogy ha elültettem egy hamisciprust, abból tuja legyen. Az teljesen lehetetlen, mert ő hamisciprus akar lenni. Ő hamisciprusnak készül, nem lehet más. Abban az esetben, ha kellőképpen gondozom és szeretem, ha megfelelő tápanyagot adok neki, és gondoskodom mindenről, ami szükséges, gyönyörűséges növény lesz belőle. Ha nem, akkor nyomorult növény. De ugyanaz a fajta. Másik nem lehet! Az a mélységes meggyőződésem, hogy az ember gyerekénél pontosan ugyanez a helyzet. Ha érteni akarom őt, akkor az első dolgom, hogy megértsem: tujának vagy hamisciprusnak született-e.”
Régóta fennálló, a labdarúgásban, a sportban rendre megjelenő probléma a pálya szélén álló apuka vagy anyuka beavatkozása fia vagy lánya és csapata életébe. Választás elé állítja a fiatalt, kétségbe vonja a csapatot irányító szakember tudását, feszültséget szít a közegben. A pillanatnyi érdek, a győzelem lebeg a felnőtt szeme előtt, nem a gyermeki lélek érzékenysége, összetettsége.
A jelenség, miszerint a szülők magukból kikelve ordibálnak a pálya szélén, nem csak Magyarországon létezik. Egy pár hónappal ezelőtti, Stockholm három nagy múltú klubjának (Djurgarden, AIK, Hammarby) összefogásával készített vizsgálat rámutatott: háromból egy gyerek a túlzott szülői befolyás miatt hagyta abba a labdarúgást. A szülőket megkérdezve kiderült, 83 százalékuk találkozott olyannal, aki nyomást gyakorolt saját gyerekére, vagy hangosan kritizálta a bírót mérkőzés közben. Az AIK helyettes csapatkapitánya, Stefan Ishizaki is megszólalt az ügyben. Szerinte kicsi gyerekként nem a győzelem a legfontosabb, hanem hogy az ember megszeresse a játékot, élményeket és emlékeket gyűjtsön.
Mindez korántsem azt jelenti, hogy a szülőket ki kell zárni a pályák környékéről. Ám érdemes megjegyezni, hogy a nyugat-európai futballklubok akadémiáinál a szülő és az edző viszonyát a távolságtartás és a szerepek tiszteletben tartása jellemzi. Sokkal fontosabb a kommunikáció átalakítása. Negatív, destruktív megnyilvánulások helyett pozitív és támogató gondolatokra van szükség. Érteni kell a gyerek generációjának sajátosságait, és azt, hogy a siker és a kudarc is az ő életének része. Ahogy azt is, hogy az edző a munkáját végzi, a labdarúgás játék, a bíró ember.
Nem mindenkiből lesz profi labdarúgó. Ezért is különösen fontos boldog embert nevelni, és felismerni, hogy ott legbelül tujának vagy hamisciprusnak született a gyerek. A többi már úgyis rajta múlik, de ha kinyújtja a karjait, legyen kibe kapaszkodnia. Ez azonban nem megy, ha az ember, aki felé nyúlnak a karok, közben a bíróval és a csapattal üvölt.
