Üdv a pokolban!

Az emberek kezdik felismerni a politikusok igazi arcát és a tógájuk alól kilógó patákat.

Hogy lehetne üdvözülni a pokolban? Vagy gúnyos üdvözlet volt ez talán? Jól kigondolt provokáció? Nem tudhatjuk egészen pontosan. Tény azonban, hogy ezt a feliratot mutogatták tábláikon a G20 legutóbbi találkozója elleni tömegtüntetéseken a fekete csuklyás fiatalemberek. Valóban pokoli hellyé változtatták akkor Hamburgot, legalábbis három napra. Hatszáz rendőrt sikerült kórházba juttatniuk.

A legalább ennyire fontos politikai számadást azonban Farkas Attila Márton végezte el a Magyar Nemzetben még július 11-én megjelent, Az újbaloldali forradalom összeomlása című tanulmányában. Ebben tudományos igényű elemzését adta a jórészt ma is tartó gazdasági világválság hatására Seattle-ben újjáéledt baloldali mozgalmak két évtizednyi kitérőinek-kerülőútjainak, amelyek szerinte a teljes összeomlásig vezettek.

Bár végső következtetésével nem értek egyet, nagy élvezettel olvastam az elemzést. A szerző nem titkolja véleményét a posztmodern politikai technológia manipulációiról, amelyek segítségével megtörtént mindaz, aminek hála a globális kapitalizmus ismét győztesként került ki az összecsapásból. Rámutat, hogy ráadásul ez a társadalom immunrendszerét is alaposan megviselő mutatvány egy készülődő világkatasztrófa előszelét fogta vitorláiba, és így épp hogy csökkentette a védekezés lehetőségeit. „A diktatúra, a fasizmus elleni összefogás mindig remek hivatkozási alap a hangsúlyeltolódásra” – írja.

Én inkább tudatos hangsúlyeltolásról, akár csúsztatásról beszélnék. Fő élményem mégis az írás személyessége, ha tetszik, elkötelezett pátosza, amelynek segítségével elvezeti az olvasót a hamburgi események lényegének hivatalosan nem bizonyított, mégis hihető magyarázatához. Azok a bizonyos könnygázon nevelt ördögfiak semmit sem értek volna el a kivezényelt négyezer rendőrrel szemben, ha előzőleg, tőlük függetlenül, a szavazófülkék magányából nem vonultak volna végre nyíltan az utcára jogos követeléseikkel a fölháborodott „kisemberek” tömegei. A francia forradalom idején harmadik rendnek nevezett meghatározó erő képviselői.

Nem csökkenti ennek jelentőségét, hogy ez a végre nyíltan fellépő erő még nem elég „tudatos”. Hogy képviselői nem olvassák Karl Marxot, Noam Chomskyt, Slavoj Zizeket. „Az öreg libsik és az ifjú konzik alkotnak most valami bizarr egységfrontot a korábban lenézett, kicikizett, ám utóbb kulturális balossá szelídült, ezért médiaképessé vált exalterglob balosokkal, a közös ellenség, Orbán Viktor nem trendi, nem európai, lábszagú putyinista nyuggerdiktatúrája ellen” – jegyzi meg elégedetlenül a szerző. Én azt mondom, hogy soha ne legyen nagyobb bajunk ennél! A fontos az, hogy az emberek kezdik felismerni a politikusok igazi arcát és a tógájuk alól kilógó patákat.

„Nem tudják, de teszik” – mondta hasonló helyzetben az imént említett német közgazdász. Szlavista lévén megemlítem még Vlagyimir Uljanov (Lenin) esetét is, aki 1901. február 7-én, egy héttel Csehov Három nővérének moszkvai bemutatója után, Bernből írott levelében azt kérdezi az otthoniaktól, látták-e „az új darabot”, amelyről a lapok cikkeznek. „Olvastam a kritikákat” – írja. A Moszkvai Hírek munkatársa például így írt a bemutató nagy sikerének általa feltételezett okáról: „Tegnap a közönség már kizárólag értelmiségiekből állt: tanítónők, gimnazisták és kishivatalnokok. Vagyis hát éppen az a díszes társaság, amelyet Csehov a darabjaiban ábrázol: a fecsegő értelmiségiek, akik mindenféle jogokkal meg vágyálmokkal szédítik a népet.” A szociáldemokrata pártsajtóban hamarosan A harmadik rend címmel megjelenő tanulmányában Lenin így reagált: „A harmadik rend ellen irányuló útszéli támadások ismét meggyőznek bennünket az általunk vezetett társadalmi mozgalom igazáról és erejéről.”

Tudom, hogy a mai szociáldemokraták nemigen foglalkoznak már ilyen mellékes dolgokkal. Remélem, hogy az „ifjú konzik” és „kulturális balosok” viszont igen. Figyelmükbe ajánlom tehát az orosz forradalom előtti korszak egyik legérdekesebb írója, a közéleti viszketegséggel igazán nem vádolható Leonyid Andrejev recenzióját a Művész Színház előadásáról: „Bizony, furcsa időket élünk. Egy dióhéjnyi kis színház játssza a társadalmi erjedés élesztőjének, az új eszmék hirdetőjének szerepét. Tisztán művészeti jellegű, szűken vett színházi, sőt egyszerűen rendezési kérdések mögött hirtelen nagy társadalmi kérdések körvonalai bontakoznak ki”. Igen, vannak ilyen pillanatok.

Lehet, hogy most mi is éppen ilyet élünk. Helyénvalónak tartom megemlíteni tehát a Nobel-díjas Sir Tom Stoppard The Coast of Utopia című darabját is, amelyet a londoni National Theatre után New Yorkban és Moszkvában egyszerre tűztek most műsorra. Lajos Fülöp uralmának bukása után Párizsban gyülekeznek az 1848-as forradalmak vezetői. Bakunyin nagy vörös zászlót lobogtat, és lelkesen számol be a proletárokkal való találkozásáról. Marx a Kommunista kiáltvány friss példányait osztogatja. Egyszer csak eszébe jut valami. Félrevonja Turgenyevet, és óvatosan megkérdezi tőle: nem találja-e úgy, hogy „a kommunizmus kísértete” kifejezés azt a tévhitet ébreszti majd az olvasóban, hogy a kommunizmus már halott? Az író ízlelgetni kezdi a szót. „A ghost a phantom is walking around Europe ” Majd a homlokára csap. „Rém! A kommunizmus réme járja be Európát” – jelenti be a jövendő nemzedékek számára is.

Nem láttunk azóta sem egyetlen igazi, a maga lábán megállni képes kommunizmust, de még egy valóban „létező” szocializmust sem. Turgenyevnek azonban jó szeme volt.

A Rémre folyamatosan szükség van. Washingtonban a demokrata színekben, de szocialista programmal indult Bernie Sanderst kiáltották ki közellenségnek, és Trumpnak játszották át a választásokat. Úgy megrémült Brüsszel is néhány elveszített választástól, hogy most már kénkőszagú, szarvaspatás kanördögöknek látja a békés tüntetőket.

„Aztán az is lehet, hogy olyasmi ez, mint amikor a gyertya leég, de még lobban egy utolsót” – fejezi be gondolatmenetét Farkas Attila Márton. Magam viszont úgy látom, hogy az újbaloldal gyertyája nem égett még le egészen. A haldoklók feltámasztása egyébként is úgy történik, hogy orrba-szájba fújják-masszírozzák őket. Esetleg megsokkolják a lassan már nálunk is közszükségleti cikké vált defibrillátorral. De bánjunk ám óvatosan ezzel a dologgal! Mint Hamburgban láttuk, egy precíz német mentő sem tudja egészen pontosan kiszámítani, mit bír el a páciens. És mit a holtfáradt rendőrök – meg az állam többi támasza. Azt javaslom tehát, hogy egyszerűen hagyjuk békén a beteget. Várjuk ki, amíg magához tér egy kicsit – és akkor próbáljunk kommunikálni vele!