Az uborkaszezonban robbant a hír, hogy a Jobbik képviselője a közösségi oldalon tett nyilatkozatában az írni-olvasni nem tudó állampolgárok választójogtól való megvonásáról értekezett. A hírt nyilván nem kell komolyan venni, hiszen nem véletlenül a nyári szünetben jelent meg. Ám magával a jelenséggel érdemes komolyan foglalkozni. A Jobbik képviselője ugyanis érzékeny témára tapintott rá, amely szorosan összefügg egy korjelenséggel, a liberális demokrácia két fő komponensének, a demokráciának és a liberalizmusnak egymástól való távolodásával, sőt küzdelmével. A liberalizmus egyik fő elve a jogegyenlőség. A demokrácia fő elve a népfelség. A XIX. századi gondolkodók sora számára okozott fejtörést e kettő összeillesztése.
Bármennyire is megdöbbentő, a XIX. századi liberálisok jelentős része elitista volt, legalábbis abban az értelemben, hogy féltek a műveletlen – kivált a félművelt – tömegektől, amelyekről feltételezték, hogy a választójogot arra használják majd, hogy a jómódúakat megfosszák a javaiktól. A parasztot, a munkást, a gyarmatosított bennszülöttet és a nőt amúgy is alárendelt csoportokként kezelték, amelyeknek úgymond el kell fogadniuk a „fehér jómódú férfiak” gyámkodását. A XIX. századi nyugat-európai liberális számára a választópolgár ideáltípusa a „művelt, jómódú fehér férfi” karakterével volt leírható.
Még a nem liberális demokraták számára sem volt egyértelmű a választójog kiterjesztése például a nőkre. A XIX. század végi és XX. századi francia antiklerikális republikánus erők ellenálltak a női választójog követelésének, attól tartva, hogy a nők minden társadalmi rétegben – talán a munkásságot leszámítva – érzelmességük folytán hajlamosabbak a vallásosságra, elfogadóbbak a konzervatív értékrend iránt. A republikánus honatyák rettegtek a lehetőségtől, hogy majd a „trón és oltár” szövetségét szövögető falusi plébánosok prédikálásának, Szűz Mária meg a „mártír” Bourbonok emlékének hatására a több száz grófné meg márkiné, meg sok millió érzelmes analfabéta cselédlány és parasztasszony visszahozza Franciaországba a királyságot. A francia nők először a második világháború után járulhattak az urnákhoz, olyan történelmi pillanatban, amikor az antifasizmus megszilárdította a köztársaság ügyét, de világos volt minden politikai erő számára, hogy nem állhat vissza a harmadik köztársaság ingatag politikai rendszere, a társadalomban pedig egy jóléti és jogkiterjesztő fordulatra van szükség. A francia nők pedig az aggodalmaskodók számára is bizonyították, hogy felelős választópolgárok.
Spanyolországban a köztársaság kikiáltása után (1931) hasonlóan éles viták folytak a női választójogról, ellenzői azt hangoztatták, hogy a jogosultság kiterjesztése a jobboldali monarchista erők sikerét hozná. Harminc vokson múlt, hogy a spanyol parlament megszavazta a nők választójogát, és az 1933-as parlamenti választásokon a nő szavazók többsége valóban a jobboldalra szavazott. A magyar országgyűlésben Kéthly Anna szociáldemokrata politikus tudta, hogy nem a baloldal lesz a női választójog elsődleges haszonélvezője, ám ennek ellenére méltatta a nők politikai aktivitását, és sérelmezte választójogi feltételeik szigorítását.
Nem ismertetem a folyamatot, a liberális erők miként fogadták el fokozatosan a tényt az általános választójogról. A lényeg, hogy a választójog kiterjesztése mindkét világháborút követően felgyorsult. Hogy manapság egyre erősödnek az általános választójogot kritizáló hangok, az leginkább annak a jelenségnek az oka, amelyet hibásan populizmusnak neveznek. A magyar médiában tévesen populistának nevezett elitellenes, vagy inkább konszenzusellenes pártok és mozgalmak erősödése Európa- és Amerika-szerte tapasztalható. Úgymint a brexit, Donald Trump megválasztása, a holland Szabadságpárt (PVV) és az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) előretörése. Ezek a döntések rossz reakciót szültek azoknak a körében, akik a liberális demokrácia sorsáért aggódnak.
Egyre divatosabb az a reakció magukat műveltnek gondoló demokratikus polgári körökben, hogy megkérdőjelezik az alacsonyabban iskolázott rétegek felelős döntéshozatalát, sőt elkötelezettségét a demokrácia iránt. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elindult a hangulatkeltés az alacsonyan iskolázott, döntően vidéki kékgalléros munkásság, valamint a falvak lakosai és az idősek ellen. Mintha a brexit vagy Trump megválasztása csak rajtuk múlt volna! De ha rajtuk is múlt, akkor is ragaszkodni kell az egyenlőség értékéhez. Rosszindulatú reakció az alacsonyan iskolázott, vidéken lakó csoportok megbélyegzése, két okból: egyrészt a választójog bármilyen irányba szűkítése ellentmond a demokrácia elvének, az egyenlőségnek. Másrészt az érzelmi, indulati szavazás, vagy a tájékozottság hiánya az iskolázott emberek körében sem megy ritkaságszámba. Azok a demokraták, akik jogszűkítésen gondolkodnak, ugyanazon az úton járnak, mint a francia republikánus erők, akik egy csoportot – a nők csoportját – rekesztették volna ki a választójogból.
A történelem során rengeteg cenzus létezett, amelyek jövedelmi, képzettségi, lakóhelyi, vallási, vagy éppen – mint 1945-ben a német nemzetiségűek esetében – nemzetiségi szempontból szűkítették a választásra jogosultak körét. Ha műveltségi, képzettségi alapon szűkítik a választójogot, az felnyithat egy zsilipet: nem tudhatjuk, nem lesz-e még politikai erő – akár száz év múlva –, amely a vallási cenzust követeli majd, éppen erre a precedensre hivatkozva.
Emellett van még egy ellenérv a választójog szűkítésével szemben. Nem bizonyított, hogy az alaposan informált személyek felülírják a szüleik, nagyszüleik által beléjük táplált szocializációs mintákat. A racionális választó modellje csak az egyik elmélet a választási magatartás magyarázatára. A másik modell a szocializációs elmélet. A szocializációs modell az egyén neveltetését, így a családi, közösségi kötődés befolyásoló szerepét hangsúlyozza a választó cselekvésében, s másodlagosnak tekinti az egyén racionális értékelését.
Paul Lazarsfeld és munkatársai egy Elmira nevű New York állambeli kisvárosban vizsgálták a választói magatartást. A kutatók Elmira 1940–1952 közötti választásainak vizsgálatából akarták megérteni, hogyan voksol az átlagos amerikai szavazó. Az elmirai kutatás egyik hozadéka annak felvázolása, hogyan hat a nemzedékek közötti társadalmi mobilitás az egyének szülői házból hozott politikai preferenciáira. Lazarsfeld és munkatársai úgy találták, hogy a szülői ház, a társadalmi és pszichológiai befolyások együttesen felelősek az egyén politikai kötődéséért. Nem igaz tehát, hogy az egyének pusztán az információk birtokában szavaznak egyik vagy másik pártra vagy jelöltre.
Az ügy okafogyott, hiszen egyik ellenzéki pártnak sem érdeke a potenciális választóbázist leszűkítése. Ne feledjük, hogy egyébként is választási év előtt vagyunk! Ám a Jobbik képviselője által a vízbe dobott kő keltette hullámok jelentőségét sem becsülhetjük le, hiszen a világban is jelentős viták zajlanak a demokrácia jövőjéről. Jobb azonban, ha a politikusok inkább a jelenre koncentrálnak.
A szerző történész, politológus
