Az 1945 politikus film, a Testről és lélekről nem, így az Oscar-nevezésnél valószínűleg az fog dönteni, szeretnénk-e politizálni – mondta nemrég lapunknak Török Ferenc rendező. Nyilván abban is reménykedve: hátha szeretnénk, és így az ő műve mellett teszik le a voksukat a Magyar Nemzeti Filmalap filmszakmai döntőbizottságának tagjai. A hasonló fesztiválokon amúgy nincsenek is hátrányban a hasonló jellegű mozik. Erre rímeltek Enyedi Ildikó mondatai is a vele készült februári interjúnkban: „Meg sem fordult a fejemben, hogy díjat kapunk. A Berlinale a világ aktuális kérdései melletti kiállásáról híres. A Testről és lélekről azonban egy magánéleti történetet mesél el ideológiai, politikai reflexiók nélkül. Az, hogy megkaptuk az Arany Medvét, a saját előítéleteimre cáfolt rá” – hallhattuk a rendezőnőtől.
Az Oscar-jelöléssel kapcsolatos döntés megszületett: a Testről és lélekrőlt nevezzük. Nem mertük bevállalni a politizálást? Vagy ellenkezőleg, épp hogy merészebbet léptünk, és ezzel a „szűkebb réteget megérintő” filmmel – mint Enyedi véli – nehezebb dolgunk lesz? Már-már politikai elemzésekbe illő kérdések ezek: mérlegelhetünk, milyen stratégiát kövessünk, próbálhatunk a döntéshozók fejével gondolkozni, az ő szemükön keresztül látni a filmeket, ennek megfelelően vélekedni a nevezésről.
Ám a Testről és lélekről indítása épp azért nevezhető a lehető legjobb döntésnek, mert teljesen másmilyen logikán alapul. Hideg, racionálisnak lenni akaró mérlegelések helyett azon: lássuk a filmeket a saját szemünkön keresztül, határozzunk ennek megfelelően. Márpedig Enyedi Ildikó filmje nem azért érdemes a nevezésre, mert elhozta a Berlinale fődíját. Fordítva: azért kaphatott Arany Medvét is, mert rendkívül értékes produkció, olyan színvonalú film, amilyen az utóbbi évtizedekben kevés készült Magyarországon.
Pedig felpörgött a verseny, és a Filmalap felállásával a minőségi nagyjátékfilmes munkák meg is kaphatták az őket megillető segítséget, támogatást. Született nagyszerű éjsötét komédia (Isteni műszak), Amélie-szerű bűbájos vígjáték (Liza, a rókatündér), megrázó holokausztdráma (Saul fia) és sokkoló társadalmi látlelet is (Csak a szél). Ha Andy Vajna médiaügyi ténykedésén, kaszinóbizniszein okkal berzenkedünk is, tény: Pappa Pia ide, Kojot oda, a Filmalap jó munkát végez.
Ahogy nemrég Böszörményi Gyula író megjegyezte: itthon a filmgyártásnak nem az üzletről, hanem a minőségről kell szólnia. Önmagában egy ekkora piacon kevés költségesebb produkció fog megtérülni, mégis: jó hírünket vihetik a világban. Márpedig a pozitív PR napjainkban igencsak hiánycikknek tekinthető. Mindenfajta kormányzati sikerpropaganda ellenére sokak tapasztalata: egy külföldi ismerősnek már azt is magyarázni kell, hogy nem, ez nem Fehéroroszország, és nem is Azerbajdzsán. Valóban elkeserítő a média letarolása, a CEU vagy a Soros elleni háború, de a „milyen diktatúrában élni?” kérdés azért jelentős túlzás. Ilyenkor persze rögtön beindul az egymásra mutogatás, ám a végeredmény ugyanaz marad.
Amin aztán főleg nem segít, ha külföldön azt hallhatják: Magyarországon támadások érik az Arany Medve-díjas alkotás rendezőjét, csak azért, mert Berlinben véleményt mondott a magyar kormányról. A méltatlan közjáték után szerencsére ismét a helyükre kerülnek a dolgok.
Mert a politizálás valóban izgalmas, megunhatatlan játék, és mindenki kedve szerint értelmezheti az 1945 üzenetét éppúgy, mint Enyedi nyilatkozatait. De tényleg van itt egy másik logika is: a filmművészeté. A két film ismeretében pedig bátran kijelenthetjük: igen, az 1945 az év egyik legjobb alkotása, és közel sem csupán a magyar filmek versenyében. A Testről és lélekről viszont az évtized egyik legkülönlegesebbje. Enyedi munkája érzékeny és katartikus mozgóképes költészet, olyasmi, amiért érdemes moziba járni. Az éjszaka szarvasokként a havas erdőt járó pár allegorikus történetéről már most elmondható, hogy a Körhintával és a Szerelemmel egy polcra helyezhető, és méltó lesz rá, hogy ötven év múlva visszatekintve az elsők között jusson eszünkbe. Ahogy arra is, hogy mások ez alapján ítéljék meg a magyar filmet.
Persze nem láthatjuk előre, mi hogyan lesz a jövőben: sem az Oscar odaítélésekor, sem filmtörténeti távlatokban. Ám a Testről és lélekről maga is arra tanít: ráérezhetünk, ha valami igazival szembetalálkozunk. Akkor pedig fontosabb, hogy ezt felismerjük, és aztán ragaszkodjunk is hozzá, mint hogy hideg számítgatásokba kezdjünk az esélyeket illetően. Enyedi Ildikó úgy érezte: ennek a filmnek akkor is el kell készülnie, ha csak kevesekhez talál el. Végül nem így lett, ami a rendező számára volt az egyik legnagyobb, legpozitívabb meglepetés. Nekünk ezek után abszolút van okunk bízni a Testről és lélekrőlben.
