Felteszek egy találós kérdést: ki mondta az alábbiakat? „( ) fúrták, faragták az alkotmányokat, teremtettek státusokat, de a nép nagy tömegéről ( ) megfeledkeztek ( ) ha a proletáriusokról továbbra is megfeledkezünk, oly vészes felleg keletkezik, mely azt [ti. a polgári társadalmi rendszert – P. Á.] meg fogja rázkódtatni.”
Ha valaki azt gondolja, hogy a proletariátus felkelésének rémképe egy magasan iparosodott, izmos munkássággal rendelkező ország politikusának fejében született meg, az téved. A fenti szavak 1848. február 18-án hangoztak el. Korának egyik legnagyobb hatású magyar liberális politikusától, aki, mint majd hat évtizeddel korábban Batsányi János, „vigyázó szemét” Párizsra vetette.
Kossuth Lajos – mert róla van szó – figyelmeztetése az 1848-as francia forradalom előestéjén, az európai „népek tavaszának” rügyfakadásakor különösen cseng a mai ember számára, hiszen mi már tudjuk, amit a korabeli politikusok nem sejthettek, nevezetesen azt, hogy Nyugat-Európában elmarad a „negyedik rendként” emlegetett ipari proletariátus forradalma, amely elsöpri ugyanennek a proletariátusnak a megszülőjét, a kapitalizmust, amely az embert a géphez láncolja, annak szolgájává teszi. Magyarországon, ahogyan Közép- és Kelet-Európa egész térségében, akkoriban még a rendi társadalom lebontása, a jobbágyfelszabadítás volt napirenden, és a szocializmus csak elméleti, testetlen fenyegetést jelentett (ennek következtében Magyarországon azokat hívták baloldalinak, akik a rendi társadalom megszüntetését követelték). Franciaországban és egyes német ipari központokban azonban már komolyan számolni kellett a „negyedik renddel”, ahogyan az 1848. június 22-i párizsi munkásfelkelés és az 1849-es badeni forradalom jelezte. Sok liberális és konzervatív megrémült az ipari forradalom társadalmi következményei láttán, és naiv, de őszinte módon visszasírták azokat a tarkabarka patriarchális kötelékeket, amelyek az érzéketlen gépi kapitalizmus mellett már egész emberségesnek látszódtak.
Újabb és újabb ipari forradalmak játszódtak le, és mindeddig a politika megoldást talált a társadalmi következmények orvoslására. Ám napjainkban egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy az irányítás könnyen kicsúszhat a politikusok kezéből, ha lemondanak a technológiai változások fölötti kontrollról, és átadják azt a piacnak.
Ma még a gépesítés és robotizáció politológiai szempontú elemzését a komolytalan témáknak kijáró megmosolygás és lesajnálás kíséri, holott aligha lesz fontosabb, a társadalmat alapjaiban megrázkódtatóbb folyamat – a népességnövekedést leszámítva – a XXI. században. A pártok nem tudnak mit kezdeni ezzel a folyamattal, ami halálra ítéli a ma ismert munkahelyek jelentős részét, nemcsak az iparban, hanem a szolgáltatások területén is. Az ennek következtében munkanélkülivé váló tömegeknek jórészt egyetlen perspektívát kínál az események után szaladó szellemi elit: az oktatást, pontosabban az átképzést.
Ám túl azon a problémán, hogy az ember maga szereti megszabni, mivel foglalkozzon szerény földi élete során, az sem megoldás, ha mindenkit programozóvá, informatikussá képeznek át. A paraszti élet valaha több volt, mint munka: életmód volt. Az iparosodás a parasztból ipari munkást csinált, amely kialakította saját kultúráját, majd a szolgáltatások terjedésével a jól fizetett középosztálybeli élet elérhetővé vált sokak számára, és immár az új középosztály is kialakította saját kultúráját és életmódját. A gazdaság változásai tehát mindig életmódváltással jártak. Ezekkel a váltásokkal a népesség jelentős része rosszul járt, majd a XIX. század végétől egyre többek lettek nyertesei a gazdasági-társadalmi változásoknak (már Engels észrevételezte, hogy az angol munkásnak nem érdeke lázadni a gyarmati rendszer ellen, amely biztosítja asztalára a reggeli ghánai kávét).
A robotizáció százötven év civilizációs eredményét teheti semmivé, ha a robotokat birtokló gazdasági elit csak a saját érdekét nézi, és nem hajlandó foglalkozni a technológiai haladás társadalmi árával. Az egyén aligha fog békésen lemondani arról az életmódról, amit a munkájával teremtett meg. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az egyén sok mindent elvisel, de egyet nem: ha az identitását fenyegetik. 1812-ben az angol kormány 12 ezer katonát volt kénytelen állomásoztatni Észak-Anglia két grófságában, mert másként nem lehetett féken tartani a luddita (gépromboló) mozgalmakat. A gépeket megrongáló kalapácsokat éhség küszöbére jutott takácsok, cipészek, velük rokonszenvező birkanyírók, parasztok, kocsmárosok, metodista lelkészek és vallási fanatikusok keze forgatta. A napóleoni háború csúcspontján, egy olyan országban, amely béke idején alig rendelkezett hadsereggel belföldön, Anglia két grófságban annyi katonát tartott rendfenntartásra, amennyi az amerikai függetlenségi háború idején harcoló angol katonák számának egyötöde volt. Ez mindent elmond a társadalom mélyrétegeinek hangulatáról. Anglia és vele Európa megváltozott. Ma nem szuronyokkal, hanem jóléti állammal, nagyfokú polgári életmóddal és annak megalapozó kultúrával biztosítják a társadalmi integrációt és kohéziót. Ha viszont az államok ezt az életmódot és kultúrát fenn akarják tartani, az elég nagy anyagi áldozatot kíván egy olyan világban, ahol hirtelen milliók válhatnak munkanélkülivé.
A Magyarországon is felvetett, a politikai erők többsége által lesöpört alapjövedelem javaslata egyfajta válasz erre a dilemmára. Lehet azon vitatkozni, hogy jó-e, de egy biztos: ha nem sikerül tömegeknek értelmes emberi életet biztosítani, akkor olyan népmozgalmak bontakoznak ki mind Nyugaton, mind a harmadik világban, amelyek máglyája mellett 1789 és 1917 csak pislákoló gyertyalángnak tűnhet.
A politika, ha kezelni akarja a társadalmi következményeket, nem engedheti át teljesen a kontrollt a gazdasági érdekeltségeknek. Jogos lehet a Bill Gates által felvetett robotadó, legalábbis érdemes lenne vitatkozni róla, akár Magyarországon is. Nem véletlen, hogy a világ egyik leggazdagabb embere állt az új adó mellé. Éppen Gates és társai azok, akik a többnyire jogász végzettséggel rendelkező politikusoknál világosabban látják a technológia változásait.
A robotadó révén befolyt összegek fedezhetnék az automatizáció következtében hirtelenjében munkanélkülivé lett százezrek átképzését. Ez szép példája lenne annak, hogy a robotokat használó cégek szolidárisak azokkal, akik – önhibájukon kívül – nem képesek lépést tartani a technikai változásokkal. Természetesen humán munkavállalókra szükség lesz a robotokkal teli világban is. Millió ember munkája összegződik a robotokban, kezdve a szükséges nemesfémeket kibányászó és megmunkáló, általában harmadik világbeli munkástól a mérnökön át a robotot programozó informatikusig. A robotot az ember hozza létre, tehát bizonyos szakmák továbbra is nélkülözhetetlenek lesznek. De más szakmák köddé válnak – és már most gondolkodni kell a munkanélküliek átképzésén. Akárhogy is lesz, a pártoknak és politikusoknak, tanulva a történelem népmozgalmaiból, lassan nem a közjogi vitákkal, hanem a mai technológiai és társadalmi változások alapkérdéseivel kell foglalkozniuk.
