Orbán Viktor függési rendszere

Az erős hálózat a többpártrendszerben is hosszabb hatalomgyakorlást tesz lehetővé.

Jövő tavasszal nem csupán Orbán Viktor kormányának sorsáról, és nem a Fidesz hatalomban maradásáról vagy leváltásáról döntünk. Még csak nem is pusztán a nemzeti együttműködés rendszerének (NER) fennmaradása lesz a tét. Annak a függőségi rendszernek a jövőjéről is szavazni fogunk, amely az elmúlt hét évben megszerveződött és kiteljesedett. A fideszes hatalom számos szervezetet, csoportot, vállalatot, személyt hajtott befolyása alá, tett lekötelezettjévé, függővé – vagy akár érdekeltté hatalma fenntartásában. Az alábbiakban ezt a függőségi rendszert világítom meg néhány példán keresztül, majd a vele szemben lehetséges ellenállással foglalkozom röviden.

Kulcsfontosságú, hogy a miniszterelnöknek meglegyen a parlamenti támasza, hiszen – tűnjék ez a lehetőség napjainkban bármilyen hihetetlennek is – a Fidesz–KDNP frakciószövetség dönthetne akár úgy is, hogy egy konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal Orbán Viktor helyett mást ültet a kormányfői székbe. Ehhez bőven rendelkezik a törvényhozásban a szükséges többséggel. A lehetőség elkerülése érdekében Orbán Viktor köre már 2010-ben hozzálátott ahhoz, hogy a képviselőcsoport a lehető legengedelmesebb eszköz legyen a kezében. A parlament létszámának csökkentése (386 helyett 199 tagú maradt a törvényhozás) azzal is járt, hogy sok fideszes képviselőnek távoznia kellett. A párt vezetése kilátásba helyezte, hogy választási győzelme után gondoskodik ezek megélhetéséről. Így is tett: számos volt politikus került állami vállalatok vezető pozícióiba, kormányhivatalok, járási hivatalok élére (Dorkota Lajost a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal elnökévé nevezték ki, Tarnai Richárd Pest megye kormánymegbízottja lett – a sort hosszan lehetne folytatni). Ennek persze megkérték az árát Orbánék: a kormányfő iránti lojalitás alapvető elvárás volt és maradt.

A Fidesz-frakcióra sok panasz nem lehetett. Engedelmesen megszavaztak egy sor törvényt 2010–2014 között, akkor is, ha ugyanazt az előterjesztést többször át kellett írni (ilyen volt például a közbeszerzési törvény). A teljes képhez tartozik ugyanakkor, hogy 2010–2014 között – miként a sajtó is megírta – a Fidesz-frakcióban még több lényeges kérdésben éles belső viták zajlottak (lásd egyebek mellett Illés Zoltán konfliktusait politikustársaival). Igaz, arról már nincs tudomásunk, hogy fontos ügyekben leszavazták volna a kormányfő javaslatait a frakcióüléseken.

Miközben tehát sok választópolgár örülhetett annak, hogy végre kevesebb az úgymond naplopó politikus a parlamentben, addig a törvényhozás létszámának radikális csökkentése hozzájárult Orbán Viktor hatalmának megszilárdításához is. Arról nem is szólva, hogy a mindenkori magyar kormányfőt az is segíti, hogy a magyar parlamentarizmus fejlődése az elmúlt 27 évben a frakciófegyelem erősödése felé ment.

Egy kényes pontot meg kell itt említeni a fideszes képviselők és a végrehajtó hatalom viszonylatában: a titkosszolgálatoknak megvan az a lehetőségük, hogy a parlamenti képviselőkről kompromittáló anyagokat gyűjtsenek, és akár ezáltal is sakkban lehessen őket tartani. Jelenleg nincs a nyilvánosság által ismert bizonyíték arra, hogy a szolgálatok ilyesmire vetemedtek volna, de az világos, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás viszonylag széles mozgásteret ad arra, hogy bárkit megfigyeljenek. Egy vonatkozó jogszabályhely lehetővé teszi, hogy a titkosszolgálat egy ideig akár bírói engedély nélkül is adatokat gyűjtsön. Bárkiről – azaz akár parlamenti képviselőkről is.

A települési önkormányzatok helyzete nem keltette fel a kormánykritikus tüntetők figyelmét. Nem volt jelentős demonstráció hatásköreik jelentős csorbítása miatt, pedig 1990 után fontos ellensúlyát képezték a mindenkori hatalomnak. Fénykorukban a személyi jövedelemadó nagy része náluk maradt, az alkotmányos kereteken belül sok mindent önállóan igazgathattak. Csakhogy az Orbán-kormány – a sakkban tartott parlament többségi jóváhagyásával – elvette az önkormányzatoktól az iskolák, a kórházak, az okmányirodák fenntartásának a jogát, Budapesttől még a HÉV is átkerült az államhoz.

Miközben szintén népszerűnek tűnt önkormányzati-parlamenti szinten az álláshalmozás megszüntetése, a parlamenti képviselők és polgármesterek összeférhetetlenségének visszaállítása azt is eredményezte, hogy az önkormányzatok lobbiereje drasztikusan hanyatlott a törvényhozásban: hiszen a polgármesterek, önkormányzati képviselők többé nem szavazhatnak a településeik érdekeit sértő kormányzati tervek ellen. Ezáltal a kormányzat egyértelműen a települési önkormányzatok fölé került. Ezek függőségét jól mutatja, hogy hitelfelvételükhöz is a kormány engedélyére van szükség. Helyi szinten tehát a nép által választott önkormányzatok nehéz pozícióban vannak a központi akarattal szemben.

Az Orbán-kormány arról is gondoskodott, hogy a közigazgatás alkalmazottai a korábbiakhoz képest erőteljesebben függjenek tőle. Első lépésben lehetővé tették a köztisztviselők indoklás nélküli elbocsátását, majd az alkotmányossági kifogások hatására ezt fel kellett ugyan adniuk, de bizalomvesztésre hivatkozva így is meg lehet válni egy alkalmazottól. Az elmúlt hét évben erősen sérült a közigazgatás politikamentessége, amikor a megyei, járási hivatalok élére sokszor politikai kinevezettek kerültek. A települési önkormányzatok jegyzőit (vagyis az ottani hivatalok vezetőit) egy törvénymódosításnak köszönhetően a képviselő-testület helyett immár a polgármester (értsd: számos helyen fideszes városi polgármester) nevezheti ki. Ez azt jelenti, hogy a hatósági ügyintézők kénytelenek figyelemmel lenni politikus feletteseik elvárásaira. Az állásával játszik, aki nem ezt teszi. A pedagógusoknak is nőtt a függőségük az államtól: az iskolaigazgató kinevezése-elbocsátása immár a kormányon múlik, az állami pedagóguskamara etikai szabályzata pedig segít a tanárokat megrendszabályozni.

Az Orbán-kormány kisebb-nagyobb mértékben a gazdaság szereplőinek jelentős részét is függőségi helyzetbe tudta hozni. A politikailag motivált közbeszerzések – a kormányközeli oligarchák ellátása pénzzel – üzenete egyértelmű: a kormány elvárja a lojalitást az állami (uniós) pénzekre váró vállalkozóktól. Különösen akkor, ha sok pénzről van szó. Ennek pártpolitikai jelentősége is van, hiszen ilyen körülmények között egy magyar vállalkozó kétszer is meggondolja, hogy ellenzéki pártot vagy médiát támogasson. Egy nagy és erős ellenzéki pártnak nemcsak az ismert szétszabdaltság miatt nehéz kialakulnia, hanem azért is, mert alig akad vállalkozó, aki nyíltan szembe mer szállni a kormánnyal. Még a multinacionális vállalatokat is sikerült valamelyest a kormánytól függővé tenni: egyedi adókedvezményekkel, támogatásokkal, a különadókkal való fenyegetéssel. A reklámadó ügyében elszenvedett politikai vereség ugyanakkor mutatja, hogy a kormány mozgástere nem korlátlan egy olyan nemzetközi hátterű médiavállalattal szemben, amilyen az RTL-csoport.

A nagy létszámú nyugdíjasréteg, a rokkant- és más szociális ellátásban részesülők, a közmunkások és az állami alkalmazottak a nyolcmillió magyarországi választó több mint felét teszik ki. Ők mind függenek az államtól. Ez jelentős mozgásteret ad az Orbán-kormánynak, hogy közérzetjavító intézkedésekkel maga mellé állítsa, maga mellett tartsa őket. Az igazi polgári Magyarországon sokkal több lenne az államtól nem függő, keresményéből megélni tudó munkavállaló és vállalkozás. Egy ilyen felállás azonban nem érdeke a kormánynak hatalma fenntartása szempontjából, lévén, hogy a kormányzattól független aktorok ellenzéki erőket támogathatnának – akár anyagilag is.

Tisza Kálmán kormányfősége (1875–1890) mutatja: az erős függési hálózat hosszabb hatalomgyakorlást tehet lehetővé Magyarországon, a többpártrendszer keretein belül is. Ez persze nem szolgálja az ország versenyképességét, mivel az állami pénzek és pozíciók odaítélése sokszor a politikai lojalitáson, és nem a szakértelmen múlik. Minél tovább tart a függési rendszer, annál inkább erősíti az alattvaló attitűdöt. Ugyanakkor ez nem diktatúra: egyfelől lehet nyilvánosan kritizálni a szisztémát és személyesen a miniszterelnököt is, másfelől aki beáll a sorba, anyagilag gyarapodhat is. Ráadásul a kormány már most elkezdte bevezetni a választás előtti népjóléti intézkedéseket: lásd az áfacsökkentést, az esetleges nyugdíjprémiumot, a tovább növelendő családi adókedvezményt.

Orbán Viktor és agytrösztje tehát egy meglehetősen rafinált függőségi rendszert hozott létre, amely ellen a leegyszerűsítő, aktuálpolitikai karakterű kritikák nem sokat használnak. Az ellenzéknek be kellene bizonyítania, hogy miért és hogyan működik, hogyan káros ez a függési rendszer, és azt is tudnia kellene elhitetni a választókkal, hogy a mostaninál élhetőbb országot kínál. Ehhez persze el is kellene jutnia a polgárok többségéhez. Vagyis nagyon profi, sok pénzzel, széles apparátussal, nagy médiatámogatottsággal rendelkező ellenzéki erőre volna szükség, amely hatásosan kommunikáló, tekintélyes miniszterelnök-jelöltet állít ki. Mindezek hiányában az ellenzék legfeljebb a kormány hibáiban, a miniszterelnök személyére vonatkozó kínos információk kipattanásában, esetleg a nemzetközi helyzetnek a kormány számára igen kedvezőtlenre fordulásában bízhat.

A szerző politikai elemző