Soros nevethet, Brüsszel nem áll meg

Döntéshozási képesség nélkül bármely közösség üres fogalom, és nem hatékony csoport.

Mégis: hányszor hallhatunk olyan mondatokat, hogy „a nacionalizmus rasszista”, „a globalizáció terrorizmust szül”, „Brüsszel el akarja venni a tagállamok szuverenitását”, „a konzervatívok elnyomják a nőket és a kisebbségeket”? Ezt a nyelvi jelenséget, amelyet a hétköznapi és a szakmai nyelvhasználatban is megfigyelhetünk, az angol a reification szóval írja le. Magyarra megtestesítésként, megszemélyesítésként fordíthatjuk: fogalmak, gyűjtőszók, csoportok élettel, cselekvésekkel, tulajdonságokkal való felruházását jelenti. Akkor a legveszélyesebbek, amikor valamilyen féligazságot azért tartalmaznak, a valóságot többé-kevésbé fedik, mert ilyenkor olyan ok-okozati kapcsolatokat vélhetünk felfedezni, amelyek nem valósak. Ilyenekre véleményt, viselkedést, tetteket, politikákat, törvényeket alapozunk – hibásan.

Bár a mondás szerint csak két biztos dolog van: a halál és az adó, és a világ (objektív vagy szubjektív) megismerhetőségét évezredek óta vitatják, alighanem csak akkor kaphatunk valóságközeli képet bármilyen emberi közösségről, társadalomról, az emberi világról, ha annak alapegységét, az embert, a személyt, az egyént vizsgáljuk. Ami létezik, az Jean-Claude Juncker, Angela Merkel, Martin Schulz, Theresa May, Mark Zuckerberg, Jens Stoltenberg, Bill Gates, Soros György, Orbán Viktor. A kollégáik, családjaik, barátaik, tanácsadóik, támogatóik és ellenfeleik. A kollégiumi szobatársaik. Bárki, aki formálisan vagy informálisan lényegi hatással van végleges döntésekre – legyen az tanácsadó, szponzor, szakértő, szomszéd. Vagy a miniszterelnök szülőfalujának legtehetségesebb gázszerelője.

Ez hatásosan letisztítja bonyolult világunk képét: elvont, vitatott, átfedésekkel teli kollektív identitásokról, „nemzeti érdekekről”, ideológiákról és eszmékről hús-vér emberi döntésekre, személyes – vélt vagy valós – érdekekre terelődik a hangsúly. A lét nem határozza meg a tudatot, és fordítva sem: a teljes társadalmi világ emberek tettei és szavai, döntéseik, az azok mögötti megfontolások eredménye, legyen szó bel- vagy külpolitikáról, közgazdaságtanról, médiáról, sportokról, művészetről, bármi emberiről.

Ha falvak, felekezetek, csapatok, pártok, vállalatok, hadseregek, államok sorsa vezetői döntéseken és azok végrehajtásán múlik, a kulcskérdés: mi motiválja a politikusokat? Ez alighanem személyiség- és helyzetfüggő. Egészen más értékrenddel, tervekkel, vágyakkal, lehetőségekkel, körülményekkel rendelkezett VI. Sándor pápa, Mao Ce-tung, Horthy Miklós, Henry Ford vagy Simón Bolívar. Azonban Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith elmélete szerint minden hatékony vezetőben közös valami: a politikai túlélés kényszere.

Nem (csak) azért, mert kegyetlen világunkat az „ember embernek farkasa” elv igazgatja a Trónok harca forgatókönyve alapján, Hobbes és Nietzsche legsötétebb gondolatainak torz szerelemgyermekeként (noha a hatalomért folytatott küzdelem brutális is lehet). Egyszerűen azért, mert két ember sem él tökéletes harmóniában és akarategyezségben – ha nem hiszik, kérdezzék meg párjukat, mit nézzenek este a tévében. A helyzet csak kényesebb és nehezebb, ha többen vannak. Ha a kérdés nem a szórakozás, hanem az, hogy stadionokra vagy iskolákra költsünk milliárdokat, még nehezebbé, konfliktusosabbá válik. Életek múlhatnak rajta.

Mindig vannak, akik érdekeltek a fennálló helyzetben, és mindig vannak, akik a megváltoztatására törekednek. Egy vezetőnek nem elég a hatalmat átvennie, meg is kell tartania. Nem azért, mert az önmagában vett cél (bár bizonyos személyiségtípusok számára alighanem az), hanem a legnemesebb szándékok kivitelezéséhez is elengedhetetlen. És ehhez támogatásra van szükség: lojalitásra, engedelmességre, végrehajtó munkára, pénzre, szavazatokra. Ezek megszerzése a politika maga.

Ugye mennyire más máris a világ? A nemzetközi kapcsolatok elméletében a „realisták” szerint az államok hegemóniára, „biztonságuk” maximalizálására törekszenek. A nukleáris fegyver üti a szabadkereskedelmet, az anyahajó erősebb annál, mint hogy két nemzet ugyanazt a nyelvet beszéli. A szakma által „liberalizmusnak” (a jelentés nem azonos a hétköznapokban használttal) nevezett irányzat szerint a nemzetközi együttműködés, a nemzetközi szervezetek javítják igazán az országok helyzetét és „biztonságát”. Ellenben a „konstruktivizmus” szerint az államok és társadalmak „identitásában”, „eszméiben” fellelhető közös pontok teszik lehetővé azok működését.

Bár mindegyik tradicionális elmélet felfedezett fontos összefüggéseket, vonatkoztatási pontjaik (államok, országok, nemzetek, társadalmak) hibái miatt téves következtetéseket engednek levonni. Egyik irányzat sem látta előre a XX. század végének kiemelkedő eseményét, a Szovjetunió összeomlását. Elfelejtettek számolni a legfontosabb tényezővel: az emberrel. Mihail Gorbacsov egyben tarthatta volna a Szovjetuniót, de már nem volt hajlandó több terrort és erőszakot alkalmazni. Felismerhető lehetett volna, hogy a peresztrojka után a pártelit számára a puccs és a Szovjetunió tagköztársaságokra darabolása lesz a legelőnyösebb választás egyéni hatalmuk fenntartása, bővítése érdekében.

Mint minden elméletnek, a döntésközpontú megközelítésnek is megvannak a gyengeségei. A vezetők értékeinek, érdekeinek, céljainak, pszichológiájának, racionalitásának tanulmányozása egy sor új és izgalmas kérdésnek nyit teret, pontosabb összefüggések felfedezését teszi lehetségessé. A vezető politikusok, cég- és hadvezérek fejével való gondolkodás azzal kecsegtet, hogy olyan társadalmi szerepvállalásra nyílik mód, amely hatékonyan képes a politikát formálni.

Miniszterelnöke ki akarja vezetni országát az Európai Unióból? Keresse meg, hogy a miniszterelnök mely komoly támogatójának áll ez igazán érdekében, hívja fel rá a figyelmet, és honfitársaival közösen lehetetlenítse el ezt az opciót. Háború készül egy távoli ország ellen, amely valójában csak a fegyvereladásokat szolgálná, de nem csökkentené az elnyomást a célországban? Csatlakozzon az ellenzékhez, amely az ellenérdekelt gazdasági szereplők nyomása segítségével képes lehet a hadiipari lobbit semlegesíteni! A döntéshozók képességeinek, motivációinak, lehetőségeinek és körülményeinek pontos, valósághű elemzése az első lépés ahhoz, hogy a közpolitikai döntéseket hatékonyan formálhassuk.

Alighanem ez is az elmélet gyengesége – egyben új határokat feszegető kihívása. Megismerhetjük-e pontosan, mi van vezetőink szívében és fejében? Szabad-e közszereplők motivációit, érdekeit és értékrendjét anélkül elemezni, hogy valaha is találkoztunk volna velük? Kellene-e olyan intézményesített mechanizmus a demokráciáinkban, amely ezt lehetővé teszi? Hol van a közszereplők magánszférájának határa? Ez a szemlélet olyan kérdésekre irányítja a figyelmet, amelyek eddig elsikkadtak, noha döntőnek bizonyulhatnak – akár nap mint nap. Mi az, ami mozgatja az elnök döntéseit? Van-e olyan tényező vagy szereplő, aki döntő módon befolyásolja a törvényhozók munkáját? Honnan jön a pénz egy képviselői kampányhoz? Ki és mit vásárol vele?

Ha tehát legközelebb azt mondják, a jövőt a „kereszténység” és az „iszlám” harca fogja meghatározni, gondolja át, kik akarják ezt gondolni, és kik lennének, milyen körülmények között, akik valóban keresztet vagy félholdat öltenének magukra a politikai hatalomért. Hasonlóképpen: ha „Oroszország mindig is Európa ellenében határozta meg magát”, gondoljon arra, mi és kik vezérelhették I. Nagy Péter cár és Vlagyimir Putyin döntéseit! Amikor „Brüsszel” próbálja „Magyarországot” gyarmatosítani, kérdezzen rá, ki is pontosan „Brüsszel”. Lehet, hogy egy multinacionális cég vezetése próbál előnyöket kivívni a magyar piacon a bizottságnál kilobbizott uniós rendelettel – háborodjon tehát fel, mi több, ültesse át felismerését cselekvésbe! De lehet, hogy csak itthoni vezetők próbálják az ön figyelmét egy nem létező ördög falra festésével elterelni – akkor viszont ne hagyja, hogy ők nevessenek a végén!

Persze tényleg nem tudhatunk mindent mindenről. Sem Soros Györgyről, sem Orbán Viktorról. Aligha fogják bármelyiküket is szentté avatni, ahogyan patáik és szarvaik sincsenek. Hogy hova teszik pénzüket vagy más erőforrásaikat, illetve hova teszik azokat a hozzájuk hasonló multimilliárdosok, alapítványok, párt-, vélemény- és cégvezérek, és honnan jön a többi pénz és paripa a politikába – ez azonban mindig jogos kérdés marad.

Döntéshozási képesség nélkül bármilyen közösség üres fogalom, nem pedig hatékony emberi csoport. E döntések, cselekvések megszületésének körülményeinek megértése a kulcs a társadalom megértéséhez. Minden más céltévesztés vagy szemfényvesztés.

A szerző egyetemi hallgató, nemzetközi kapcsolatok, mesterképzés