Európa sokáig nyuszinak hitt vezetői megrázták magukat, és bátran szembeszálltak a brit oroszlánnal. Kissé bulvárosan így összegezhetnénk a huszonhét uniós tagállam döntését arról, hogy nem kezdik meg a jövőbeni kereskedelmi kapcsolatokról szóló tárgyalásokat az Egyesült Királysággal. Ehhez a briteknek előbb garantálniuk kell egy komolyabb „lelépési díj” befizetését, a náluk dolgozó uniós állampolgárok jogainak biztosítását és az ír–északír határ kérdésének rendezését. Bár az uniós vezetők már a kezdetekkor bejelentették: előbb e három kérdésben kell megállapodni, és csak aztán lehet a britekkel való majdani kereskedelem feltételeiről beszélni, sokan tartottak tőle, hogy a „business as usual” elve felülírja a kezdeti keménységet.
Az Egyesült Királyság néhány nyugat-európai ország legfontosabb kereskedelmi partnerei közé tartozik, melyek számára a kereskedelem folytatása messze fontosabb szempont, mint a Londonban dolgozó magyar munkások vagy az ír határon átsétáló kisemberek ügye. Németország például évente 86 milliárd euró értékben exportál, és lényegesen kevesebbet importál, de jelentős a spanyol, a francia és a belga exporttöbblet is. Még a magyar–brit kereskedelem is enyhe magyar pozitívumot mutat. A brit kormány ezért arra számított, hogy az európai gazdasági körök lebeszélik kormányaikat arról, hogy kiálljanak olyan „másodlagos” ügyek mellett, mint a kelet-európai vendégmunkások védelme vagy a brit befizetések rendezése. A brexitnek fölényes magabiztossággal nekivágó brit konzervatívok nyíltan meg is jósolták, hogy a német autógyártók és az olasz divatárusok kikényszerítik Berlinben, Rómában és Brüsszelben a kedvező megállapodások mielőbbi megkötését.
Nem ez történt. A nyugati kormányok – elsősorban és döntően Angela Merkel német kancellár – meggyőzték saját gazdasági köreiket arról, hogy a huszonhetek Európájának belső szolidaritása tartósabb és fontosabb érték a mielőbbi kereskedelmi megállapodásnál. Ha Berlin most autógyárai érdekeit követve elengedi a briteknek a költségvetési befizetéseket, magára hagyja az ott dolgozó uniós polgárokat, és fütyül az írek problémáira, akkor hosszabb távon maga is hozzájárul az EU további bomlásához. Ami Németország és a német gazdaság számára is történelmi katasztrófa lenne. És hát a brit szigetek nem hajózhatnak el Európa mellől, előbb-utóbb úgyis megszületik a méltányos megállapodás – de ennek előfeltétele az uniós válóper korrekt rendezése.
