Európa sokáig nyuszinak hitt vezetői megrázták magukat, és bátran szembeszálltak a brit oroszlánnal. Kissé bulvárosan így összegezhetnénk a huszonhét uniós tagállam döntését arról, hogy nem kezdik meg a jövőbeni kereskedelmi kapcsolatokról szóló tárgyalásokat az Egyesült Királysággal. Ehhez a briteknek előbb garantálniuk kell egy komolyabb „lelépési díj” befizetését, a náluk dolgozó uniós állampolgárok jogainak biztosítását és az ír–északír határ kérdésének rendezését. Bár az uniós vezetők már a kezdetekkor bejelentették: előbb e három kérdésben kell megállapodni, és csak aztán lehet a britekkel való majdani kereskedelem feltételeiről beszélni, sokan tartottak tőle, hogy a „business as usual” elve felülírja a kezdeti keménységet.
Az Egyesült Királyság néhány nyugat-európai ország legfontosabb kereskedelmi partnerei közé tartozik, melyek számára a kereskedelem folytatása messze fontosabb szempont, mint a Londonban dolgozó magyar munkások vagy az ír határon átsétáló kisemberek ügye. Németország például évente 86 milliárd euró értékben exportál, és lényegesen kevesebbet importál, de jelentős a spanyol, a francia és a belga exporttöbblet is. Még a magyar–brit kereskedelem is enyhe magyar pozitívumot mutat. A brit kormány ezért arra számított, hogy az európai gazdasági körök lebeszélik kormányaikat arról, hogy kiálljanak olyan „másodlagos” ügyek mellett, mint a kelet-európai vendégmunkások védelme vagy a brit befizetések rendezése. A brexitnek fölényes magabiztossággal nekivágó brit konzervatívok nyíltan meg is jósolták, hogy a német autógyártók és az olasz divatárusok kikényszerítik Berlinben, Rómában és Brüsszelben a kedvező megállapodások mielőbbi megkötését.
Nem ez történt. A nyugati kormányok – elsősorban és döntően Angela Merkel német kancellár – meggyőzték saját gazdasági köreiket arról, hogy a huszonhetek Európájának belső szolidaritása tartósabb és fontosabb érték a mielőbbi kereskedelmi megállapodásnál. Ha Berlin most autógyárai érdekeit követve elengedi a briteknek a költségvetési befizetéseket, magára hagyja az ott dolgozó uniós polgárokat, és fütyül az írek problémáira, akkor hosszabb távon maga is hozzájárul az EU további bomlásához. Ami Németország és a német gazdaság számára is történelmi katasztrófa lenne. És hát a brit szigetek nem hajózhatnak el Európa mellől, előbb-utóbb úgyis megszületik a méltányos megállapodás – de ennek előfeltétele az uniós válóper korrekt rendezése.
A brit kormány két fronton próbálta meg felpuhítani a kontinentális Európát. Egyrészt a fejlett nyugat-európai országokat győzködte arról, hogy ne törődjenek a „szegény keletieket” érintő kérdésekkel. Elsősorban a keleti tagállamoknak nyújtott uniós kifizetések és az onnan származó munkavállalók szenvednék meg, ha London megúszná e kérdések tisztességes rendezését. Másrészt a kelet-európai jobboldali kormányok euroszkeptikus vezetőit szerették volna rávenni arra, hogy Brüsszel-ellenes ideológiájuknak megfelelően bontsák meg az egységet. A kiváló brit diplomácia mindent bevetett a huszonhetek egységének a megrendítésére. Orbán Viktor kiemelten értékes személyiségnek látszott ehhez, hiszen anno David Cameron brit miniszterelnök legjobb kontinentális partnerének mutatta magát.
A próbálkozás nem járt sikerrel. Orbán Viktor a lengyelekkel együtt felismerte, hogy Brüsszel fontos kelet-európai érdekeket is képvisel a befizetések és a munkavállalók ügyében. Talán az is eszébe jutott, hogy Cameron mekkorát bukott a „kint is vagyok, bent is vagyok az unióban” ócska játékával. Akárhogy is, a huszonhét uniós tagállam egységét senki sem bontotta meg. Határozottan London tudtára adták: rendeznie kell az adósságait a közösséggel, és garantálnia kell az onnan érkezők jogait a szigetországban ahhoz, hogy aztán szabadon kereskedhessen az unióval. Ez a kiállás Európa közös sikere. Ha nagyon optimisták vagyunk, azt is remélhetjük, hogy a brexit kudarcos története jót tesz az egységnek.
Az európaiak váratlan határozottsága még jobban megosztotta a briteket. A nemrég még keménynek és rendíthetetlennek mutatkozó brit miniszterelnök szinte könyörögve kért némi szépségflastromot a brüsszeli elutasításra, amit – helyesen – meg is kapott. A huszonhetek hozzáállása nyomán nemcsak a brit társadalom, de maga a konzervatív párt, sőt a kormány is megosztott a brexit kezelésében. Egyre több brit ismeri fel, hogy a kilépés nagyon rossz ötlet volt, és a mellette hangoskodók becsapták a választókat. A kilépés visszacsinálása azonban még nehezebb lenne, mint amilyennek a végrehajtása ígérkezik.
De mindezt a britek választották maguknak. A huszonheteknek a kontinentális Európa érdekeit kell egységesen és határozottan képviselniük.
