Teagőzös dolgozószobákban, döcögő villamosokon, kutyát simogatva, ölelésből kibújva, kisírt szemekkel vagy szalonspiccesen, Milwaukee-ban vagy Mezőkövesden, az enter billentyűt egyedül kell megnyomni mindig. Utána többnyire üresség marad, előtte mindig valami üzenet áll. Új frizura, szép vers, naplemente, finom étel, csók vagy gyász. Az idővonalon minden elfér. És ahogy megállás nélkül görgetjük lefelé a ravasz algoritmus által elénk tárt torz látszatvalóságot – mint valami rákjárásban haladó Sziszüphosz –, meg nem élt élethelyzetek nyomaira bukkanunk lépten-nyomon. Az igaziaknál magukat színesebbnek mutató érzésreprodukciókra. Szeretethiány-protézisekre.
Az utóbbi napokban az Alyssa Milano színésznő által indított online kampány nyomán több millióan tették üzenetük elejére vagy végére a #metoo, vagyis az „én is” hashtaget, amivel azt hozták ismerőseik tudtára, hogy zaklatás áldozataivá váltak. Bátor emberek. Ha eddig nem szembesültek vele, ezután biztosan tapasztalni fogják a leírt szó erejét. A nyelvben különös erő lakik, felzaklat és megnyugtat, sebez és gyógyít. Elsöpör. Tucatnyi kutatás vizsgálja majd ezernyi felhasználó motivációját és a #metoo jelenség hatásait. Feltesznek minden bizonnyal olyan kérdéseket is, hogy vajon tényleg hozott-e (legalább talmi) megkönnyebbülést a vallomás, azok számára pedig, aki továbbra is hallgattak (ezer oka lehet ennek is), nem lett-e még szorongatóbb a kín. Vagy hogy meg meri-e egyáltalán szólítani ezután a félszeg gimnazista a fizikafakton mellette ülő zöld szemű lányt, vagy hagyja inkább a francba az egészet, és tinderezik tovább otthon, egyedül.
Pozitív ereje a jókor és jó helyről jött szónak van. Az viszont számomra legalábbis kétséges, hogy a cukira rajzolt könnycseppek és az együtt érző animált gifek elegendő gyógyírül szolgálhatnak-e a felfakadó trauma kezelésére. Mert afelől ne legyen kétségünk: a #metoo sok mindent és mindenkit felkavar. De régimódi vagyok, nem hiszek a hashtagelt részvétnyilvánításban.
A hashtag eleve az üzenetek marketingcélú hasznosítása miatt jött létre – és ez talán a legszomorúbb ebben a történetben. A titkaikról őszintén vallókat egyből újabb zaklatóknak szolgáltatja ki a szótlan közösségi tér, amennyiben összetörtségükre rezonáló reklámokat küldenek üzenőfalukra hamarosan. Elvégre biztosak lehetünk abban, hogy készülnek már a #metoo-ra optimalizált marketingkampányok. Kegyetlenül, kereskedelmi célból gyarmatosítják a tragédiát.
Hiába közösítették ki a Hollywoodot évtizedekig terrorizáló Harvey Weinsteint, hiába kerülnek elő újabb csontvázak a szekrényből, ha jól figyelünk, az idővonalainkon elcsíphetjük, ahogy már hizlaljuk a holnap zaklatóit. Kellő figyelem híján popzenészek és fitneszguruk, mozgalmár megmondók és rajzfilmfigurák szavai is félremehetnek ugyanis. Két hét alatt egymilliónál többen hallgatták meg például Majka és ByeAlex közös, U, u, u című dalát, amelynek így szól a refrénje: „U, u, u, jól csinálod, tetszik, szép a hasad, szexi. / U, u, u, holnap is majd hívlak, a barátnődet hívjad.” (Ennyi több is az elégnél, a többit nem idézem.) De nem csak a mikrofonba bohóckodók viselkednek így, macsóskodnak az ellenőrök a buszon, a kabinosok az uszodában, a valóságshow-hősök és a politikusok is. Trumped Gabókat látunk magunk körül mindenütt. A hatalomkóros néptribunákat és néptribunusokat figyelő narcisztikus és önbizalomhiányos tizenévesek pedig magukra maradnak velük. Me too, u, u, u – mosódik össze a fülhallgatónkban és az okostelefonunk képernyőjén a segélykiáltás és a refrén. Szédülni kezdünk, az agyunk kattog, a szívünk bedobog. Nemigen értjük, mi történik velünk, és jó volna kezdeni valamit a fájdalmainkkal is, csak hát háttal ülünk az életnek, az idővonal előtt. És attól, hogy posztolunk, még nem vagyunk a világban otthon. Az volna pedig a dolgunk.
