Érdeklődéssel, gyakran egyetértéssel olvasom Hegyi Gyula külpolitikai írásait. Az Oroszország helye Európában című cikke (Magyar Nemzet, október 12.) azonban több tekintetben vitára késztet. Az elemzés a világ három szuperhatalmának – Egyesült Államok, Oroszország, Kína – geopolitikai versengésére összpontosít, azon belül is Oroszország szerepére a globális háromszög-diplomáciában. Valóban: Amerika már a hidegháború évtizedeiben is az „oszd meg és uralkodj” elvét követte stratégiai riválisaival szemben, arra törekedve, hogy kijátssza őket egymás ellen. Henry Kissinger elismert nagymestere volt ennek. Ám a trumpi külpolitikai aspirációkat a szerző véleményem szerint nem értékeli megfelelően. Különösen akkor, amikor azt állítja, hogy „Donald Trump az első amerikai elnök, aki megpróbálta megcserélni a Kissinger-féle felállást: távolodni Kínától, közeledni Oroszországhoz”. Ez nem felel meg a tényeknek.
A szóban forgó stratégiai irányváltást külpolitikája sarokköveként valójában Barack Obama elnök kísérelte meg először. George W. Bush elnöksége alatt az orosz–amerikai kapcsolatok a mélypontra zuhantak, különösen Oroszország 2008-as grúziai inváziója után. Kezdetben az „újraindítás” (reset) volt a fő éke az obamai külpolitikai stratégiának. Ebben az volt az új, hogy az érdekellentétekkel terhes területek helyett azokra a témákra helyeztek nagyobb hangsúlyt (atomfegyver-arzenál csökkentése, nemzetközi terrorizmus, iráni atomprogram féken tartása), amelyekben a két szuperhatalom érdekei találkoztak. Sikerült tető alá hozni az új START egyezményt a stratégiai fegyverek kétoldalú korlátozásáról. Moszkva csatlakozott az Irán és Észak-Korea elleni szankciókhoz, és Amerika nem akadályozta meg az oroszok belépését a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetbe. Ebben az időben a nemzetközileg kevésbé tapasztalt, engedékenyebb hajlamú Dmitrij Medvegyev volt Oroszország elnöke. 2012-ben azonban Vlagyimir Putyin visszaült az elnöki székbe, és a kétoldalú kapcsolatok széles sávban romlásnak indultak. Még jóval azelőtt, hogy 2014-ben Moszkva annektálta a Krím félszigetet, és szervezetten támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szakadárokat. Az amerikai kongresszusban sokan azóta is Obamát hibáztatják Ukrajnáért, mondván, a „reset” túlságosan felbátorította Putyint.
Igen: Donald Trump is nyitni akart Moszkva felé. „Megegyezést és jó üzletek kötését akarom Oroszországgal” – mondta a választási kampányban. Tudjuk, hogy ebből a jó szándékból semmivel sem jött ki több, mint a „resetből”. Ezzel összefüggésben egyetértek Hegyi Gyulával: Trumpnak sem sikerült megtörni a washingtoni külpolitikai elit megrögzött, hidegháborúból átörökített russzofóbiáját. Ellenkezőleg, az állítólagos orosz választási beavatkozás miatt az oroszellenesség a hidegháború legrosszabb napjaira emlékeztető magasságokba szökött fel. A külpolitikai establishment – pártállástól függetlenül – változatlanul Oroszországot (és nem Kínát!) tekinti Amerika első számú ellenségének.
Hegyi Gyula szerint a Kínától való amerikai távolodás a Trump-kormánnyal vette kezdetét. Én nem így látom. Az „ázsiai fordulatnak” keresztelt geopolitikai cél Obama külpolitikai stratégiájának dísze volt, amely alapvetően Kína feltartóztatására irányult. A fordulat kulcseleme a csendes-óceáni kereskedelmi partnerség (TPP) volt, amelyből Washington szándékosan kirekesztette Kínát, a térség legnagyobb kereskedőnemzetét, de bevette például a „kis Kínának” tartott Vietnamot. Trump csupán más eszközökkel – de szónokilag jobban felturbózva – folytatja a geopolitikai feltartóztatási vonalat Pekinggel szemben, amely Obama alatt kapott szárnyra. Obamához hasonlóan ő is gyér sikerrel.
Egyetértek a cikkíróval abban, hogy „Európának nagy szüksége lenne a partnerségre és az egészséges együttműködésre Oroszországgal”. Ehhez azonban rögtön hozzá kell tenni, hogy Amerika elkötelezett védelmi támogatása nélkül semmilyen orosz partnerség nem szavatolhatja Európa tartós biztonságát a geopolitikailag revizionista Putyin-rezsimmel szemben. A kontinens biztonságának az Egyesült Államok és a hatékony transzatlanti védelmi együttműködés a végső záloga. Trump csapkodó és olykor felelőtlen NATO-retorikája ellenére ebben semmi nem változott. Európa katonailag egyszerűen nincs egy súlycsoportban Oroszországgal. Az európai NATO-tagok túlnyomó része hosszú ideje biztonsági potyautas az amerikai adófizetők kontójára. Köztük a legsikeresebb gazdaságú Németország is, amelynek katonai költségvetése és hadereje nemcsak kicsi, de szánalmasan lerobbant technikai-harckészültségi állapotban is van.
A fentiekkel kapcsolatban úgy látom, hogy Hegyi Gyula alábecsüli az orosz területi revizionizmus veszélyét – különösen a volt szovjet szomszédokkal, a „közel-külfölddel” szemben –, amikor egy napon emlegeti Koszovót a Krím félszigettel. („Akik elismerték Koszovó véres elszakadását Szerbiától, azoknak kevés erkölcsi joguk van a Krím Oroszországhoz való visszacsatolása ellen tiltakozni.”) A két helyzet között ég és föld a különbség. Koszovó a Szerbia által elkövetett genocídium és saját szabadságharca következményeként lett független ország, amit a világ több mint száz állama ismert el diplomáciailag. Koszovó évekig Szerbiából kiváltan, de facto szuverén entitásként létezett, különösen azután, hogy ENSZ-felügyelet alá került. Ezzel szemben a Krím annektálására egyoldalú, fegyveres agresszióval került sor, amelyet a nemzetközi közösség túlnyomó része elítélt, és diplomáciailag nem ismert el. Nem szabad a Krím bekebelezését ilyen könnyedén relativizálni. A második világháború óta először egy erős és revizionista álmokat kergető ország egyoldalúan, erőszakosan átrajzolta Európa térképét a saját javára. Putyin a Szovjetunió szétesését a huszadik század „legnagyobb geopolitikai tragédiájának” nevezte, amin máig sem tudta túltenni magát. Ebből táplálkozik a Kreml opportunista, alacsony katonai intenzitású, fokozatosságra építő területi revizionizmusa a volt Szovjetunió határvidékein.
Végül a magyar dimenzióról. Hegyi Gyulának igaza van: „Nem helyes, ha az orbáni Magyarország az Európai Unió ellenében erőlteti a különutas oroszbarátságot.” De ez nem a szerző által említett „nagyon különböző súlycsoportok miatt” komolytalan, hanem azért, mert elvtelen hintapolitika: a szűkkeblű nemzeti gazdasági előnyöket a szövetségi rendszer politikai és biztonsági érdekei fölé helyezi (tegyük gyorsan hozzá: e tekintetben Magyarország nincs teljesen egyedül a nyugati szövetségi rendszerben). Itt, Washingtonban ezt nem a Budapest és Moszkva közötti szerelmi kapcsolatnak, hanem inkább kockázattal teli érdekházasságnak tekintik, beleértve a határokon túli etnikai áthallásokat is. Részben az orosz különutasság miatt is rosszak a magyar–amerikai politikai kapcsolatok. Ezzel a háttérrel azonban nincs esélye a magyar vezetésnek arra, amit Hegyi Gyula javasol: „Fölöttébb kívánatos lenne, ha a magyar kormány (és csatornáin keresztül a felelős ellenzék is) a hasonlóképp gondolkodó uniós tagállamokkal együtt a jelenlegi oroszellenes kurzus megváltoztatására szorítaná az EU vezetőit.” Ehhez a szerephez hiányzik Budapest külpolitikai hitele. Minden más megvan.
A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
