Oroszország európai helyéről reálisan

Amerika nélkül semmi nem szavatolja Európa biztonságát Moszkvával szemben.

Érdeklődéssel, gyakran egyetértéssel olvasom Hegyi Gyula külpolitikai írásait. Az Oroszország helye Európában című cikke (Magyar Nemzet, október 12.) azonban több tekintetben vitára késztet. Az elemzés a világ három szuperhatalmának – Egyesült Államok, Oroszország, Kína – geopolitikai versengésére összpontosít, azon belül is Oroszország szerepére a globális háromszög-diplomáciában. Valóban: Amerika már a hidegháború évtizedeiben is az „oszd meg és uralkodj” elvét követte stratégiai riválisaival szemben, arra törekedve, hogy kijátssza őket egymás ellen. Henry Kissinger elismert nagymestere volt ennek. Ám a trumpi külpolitikai aspirációkat a szerző véleményem szerint nem értékeli megfelelően. Különösen akkor, amikor azt állítja, hogy „Donald Trump az első amerikai elnök, aki megpróbálta megcserélni a Kissinger-féle felállást: távolodni Kínától, közeledni Oroszországhoz”. Ez nem felel meg a tényeknek.

A szóban forgó stratégiai irányváltást külpolitikája sarokköveként valójában Barack Obama elnök kísérelte meg először. George W. Bush elnöksége alatt az orosz–amerikai kapcsolatok a mélypontra zuhantak, különösen Oroszország 2008-as grúziai inváziója után. Kezdetben az „újraindítás” (reset) volt a fő éke az obamai külpolitikai stratégiának. Ebben az volt az új, hogy az érdekellentétekkel terhes területek helyett azokra a témákra helyeztek nagyobb hangsúlyt (atomfegyver-arzenál csökkentése, nemzetközi terrorizmus, iráni atomprogram féken tartása), amelyekben a két szuperhatalom érdekei találkoztak. Sikerült tető alá hozni az új START egyezményt a stratégiai fegyverek kétoldalú korlátozásáról. Moszkva csatlakozott az Irán és Észak-Korea elleni szankciókhoz, és Amerika nem akadályozta meg az oroszok belépését a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezetbe. Ebben az időben a nemzetközileg kevésbé tapasztalt, engedékenyebb hajlamú Dmitrij Medvegyev volt Oroszország elnöke. 2012-ben azonban Vlagyimir Putyin visszaült az elnöki székbe, és a kétoldalú kapcsolatok széles sávban romlásnak indultak. Még jóval azelőtt, hogy 2014-ben Moszkva annektálta a Krím félszigetet, és szervezetten támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szakadárokat. Az amerikai kongresszusban sokan azóta is Obamát hibáztatják Ukrajnáért, mondván, a „reset” túlságosan felbátorította Putyint.

Igen: Donald Trump is nyitni akart Moszkva felé. „Megegyezést és jó üzletek kötését akarom Oroszországgal” – mondta a választási kampányban. Tudjuk, hogy ebből a jó szándékból semmivel sem jött ki több, mint a „resetből”. Ezzel összefüggésben egyetértek Hegyi Gyulával: Trumpnak sem sikerült megtörni a washingtoni külpolitikai elit megrögzött, hidegháborúból átörökített russzofóbiáját. Ellenkezőleg, az állítólagos orosz választási beavatkozás miatt az oroszellenesség a hidegháború legrosszabb napjaira emlékeztető magasságokba szökött fel. A külpolitikai establishment – pártállástól függetlenül – változatlanul Oroszországot (és nem Kínát!) tekinti Amerika első számú ellenségének.

Hegyi Gyula szerint a Kínától való amerikai távolodás a Trump-kormánnyal vette kezdetét. Én nem így látom. Az „ázsiai fordulatnak” keresztelt geopolitikai cél Obama külpolitikai stratégiájának dísze volt, amely alapvetően Kína feltartóztatására irányult. A fordulat kulcseleme a csendes-óceáni kereskedelmi partnerség (TPP) volt, amelyből Washington szándékosan kirekesztette Kínát, a térség legnagyobb kereskedőnemzetét, de bevette például a „kis Kínának” tartott Vietnamot. Trump csupán más eszközökkel – de szónokilag jobban felturbózva – folytatja a geopolitikai feltartóztatási vonalat Pekinggel szemben, amely Obama alatt kapott szárnyra. Obamához hasonlóan ő is gyér sikerrel.

Egyetértek a cikkíróval abban, hogy „Európának nagy szüksége lenne a partnerségre és az egészséges együttműködésre Oroszországgal”. Ehhez azonban rögtön hozzá kell tenni, hogy Amerika elkötelezett védelmi támogatása nélkül semmilyen orosz partnerség nem szavatolhatja Európa tartós biztonságát a geopolitikailag revizionista Putyin-rezsimmel szemben. A kontinens biztonságának az Egyesült Államok és a hatékony transzatlanti védelmi együttműködés a végső záloga. Trump csapkodó és olykor felelőtlen NATO-retorikája ellenére ebben semmi nem változott. Európa katonailag egyszerűen nincs egy súlycsoportban Oroszországgal. Az európai NATO-tagok túlnyomó része hosszú ideje biztonsági potyautas az amerikai adófizetők kontójára. Köztük a legsikeresebb gazdaságú Németország is, amelynek katonai költségvetése és hadereje nemcsak kicsi, de szánalmasan lerobbant technikai-harckészültségi állapotban is van.

A fentiekkel kapcsolatban úgy látom, hogy Hegyi Gyula alábecsüli az orosz területi revizionizmus veszélyét – különösen a volt szovjet szomszédokkal, a „közel-külfölddel” szemben –, amikor egy napon emlegeti Koszovót a Krím félszigettel. („Akik elismerték Koszovó véres elszakadását Szerbiától, azoknak kevés erkölcsi joguk van a Krím Oroszországhoz való visszacsatolása ellen tiltakozni.”) A két helyzet között ég és föld a különbség. Koszovó a Szerbia által elkövetett genocídium és saját szabadságharca következményeként lett független ország, amit a világ több mint száz állama ismert el diplomáciailag. Koszovó évekig Szerbiából kiváltan, de facto szuverén entitásként létezett, különösen azután, hogy ENSZ-felügyelet alá került. Ezzel szemben a Krím annektálására egyoldalú, fegyveres agresszióval került sor, amelyet a nemzetközi közösség túlnyomó része elítélt, és diplomáciailag nem ismert el. Nem szabad a Krím bekebelezését ilyen könnyedén relativizálni. A második világháború óta először egy erős és revizionista álmokat kergető ország egyoldalúan, erőszakosan átrajzolta Európa térképét a saját javára. Putyin a Szovjetunió szétesését a huszadik század „legnagyobb geopolitikai tragédiájának” nevezte, amin máig sem tudta túltenni magát. Ebből táplálkozik a Kreml opportunista, alacsony katonai intenzitású, fokozatosságra építő területi revizionizmusa a volt Szovjetunió határvidékein.

Végül a magyar dimenzióról. Hegyi Gyulának igaza van: „Nem helyes, ha az orbáni Magyarország az Európai Unió ellenében erőlteti a különutas oroszbarátságot.” De ez nem a szerző által említett „nagyon különböző súlycsoportok miatt” komolytalan, hanem azért, mert elvtelen hintapolitika: a szűkkeblű nemzeti gazdasági előnyöket a szövetségi rendszer politikai és biztonsági érdekei fölé helyezi (tegyük gyorsan hozzá: e tekintetben Magyarország nincs teljesen egyedül a nyugati szövetségi rendszerben). Itt, Washingtonban ezt nem a Budapest és Moszkva közötti szerelmi kapcsolatnak, hanem inkább kockázattal teli érdekházasságnak tekintik, beleértve a határokon túli etnikai áthallásokat is. Részben az orosz különutasság miatt is rosszak a magyar–amerikai politikai kapcsolatok. Ezzel a háttérrel azonban nincs esélye a magyar vezetésnek arra, amit Hegyi Gyula javasol: „Fölöttébb kívánatos lenne, ha a magyar kormány (és csatornáin keresztül a felelős ellenzék is) a hasonlóképp gondolkodó uniós tagállamokkal együtt a jelenlegi oroszellenes kurzus megváltoztatására szorítaná az EU vezetőit.” Ehhez a szerephez hiányzik Budapest külpolitikai hitele. Minden más megvan.

A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza