Találjuk ki Budapestet! Meg a többi magyar települést. Merjünk nagyok lenni, nagyot álmodni, kitalálni, mit hagyunk magunk után unokáinknak. (Mármint amit látni is fognak.) Pénz látszólag úgyis van szinte bármire, amire a kormány akarja.
Néhány évvel ezelőtt népzenész barátaim fesztivált szerveztek Szentendre egyik központi terére – nem szólt volna hajnalig a mélynyomó, még csak részeg brit hordákra sem kellett volna számítani, legföljebb némi kólózásra meg tamburaszóra. A környéken élők közül azonban többen szinte megfojtották a rendezvényt. Amikor a félreeső tűzfal mellé elhelyezték volna a mobil vécéket, az egyik idős asszony konkrétan a földre vetette magát, és hosszú perceken át sipítozta, hogy ide nem tesznek semmit, itt buli nem lesz! Aztán végül lett, de elég feszült hangulatban.
A nyugalomhoz mindenkinek joga van. Ahogy mindennek megvan az ára is. Az említett tiltakozók házának értéke például többszöröse a környező településen lévő hasonló ingatlanokénak, javarészt azért, mert olyan a kulturális közeg, amilyen.
A legharsányabban Budapest belvárosában, a VI–VII. kerületben zajlik a bulibalhé. Az esti forgatag sok pénzt hoz az országnak, örömteli és szükségszerű, hogy él, lüktet a város – ami nyilván rettenetes azoknak, akik mindennapos elszenvedői ennek a Bábelnek.
Ítélkezés helyett érdemesebb levonnunk azt a két tanulságot, hogy – ennek a bulinegyed ügye is tünete – a városfejlesztésnek évtizedek óta nincs valódi, átfogó koncepciója, és hogy Budapest urbanisztikai szempontból is nehezen szabadul a második világháború és a 2010 közötti múlt terheitől. Erre vonatkozna tehát a fenti „találjuk ki Budapestet” felhívás. A kreativitás és a kompromisszumkészség életre hívásáról. Hogy végiggondoljuk, milyen közegben szeretnénk élni, milyen város lenne az, aminek kortárs teljesítményei miatt nem fogunk szégyenkezni később.
Vajon tényleg képtelenség valós, hosszú távú koncepció mentén fejleszteni a hazai városokat, kiváltképp Budapestet? Máshol Európában ez miért sikerül? Vagy itthon ez nem is érdeke egyes beruházóknak és megbízóiknak?
Pedig néhány alapvetést milyen jó volna elfogadni! A települések például rendelkeznek ugyan építési szabályzatokkal, ám – főként a kilencvenes években, sőt gyakran még napjainkban is – az esztétikai szempontokat nem vagy csak alig vették figyelembe. Magyarán, ha az új családi ház nem lépi túl a megengedett magasságot, és a tető dőlésszöge is megfelelő, akkor megépülhet, még ha bűn ronda is. A rondaság persze esztétikai kérdés, de a környezeti és kulturális szempontokat, az épített közeg jellegét sokkal jobban figyelembe kellene venni – amire az engedélyeztetés közelmúltbeli egyszerűsítésével egyre kevesebb az esély. Aztán menjünk be a belvárosba, és ugyancsak az alapvető esztétikai szempontok betartására kényszerítsük rá az egykor pompás Nagykörút vagy a Kossuth Lajos utca gíroszosait, turkálóit, fodrászatait is. A mostani csiricsáré világ elképesztően lohasztó.
Alighanem kompromisszum születhetett volna arról is, hogy a Ligetet parkként újítsák meg, a modern épületeket pedig a Nyugati pályaudvar mögötti rozsdaövezetbe helyezzék. Ezzel végső soron mindenki nyert volna. A város is egy szép új negyedet, amiért cserébe talán kevésbé dühítene minket a tudat, hogy a beruházást leginkább azért sürgették föntről, hogy a kiürítésre váró múzeumok történelmi épületeibe beköltözhessen a kormányzat.
Aztán elérhetünk a világvárosi hangulatot árasztó üzleti negyedek kérdéséhez, mindenekelőtt a Kopaszi-gátra tervezett óriás házhoz. A koncepció érzete e mögül is hiányzik, pláne azután, hogy bár Hernádi Zsolt Mol-vezér beleállt, és nyilvánosan beszélt arról, társaságuk költözik majd az épületbe, két napra rá a Miniszterelnökség államtitkára odacsapott, mondván, a kormány nem támogatja a terveket.
Sok nagyvárosban létesültek „biznisznegyedek”, ám ezekben a metropoliszokban tudatosan terelték be a nagy cégek irodáit például a párizsi La Défense-ba, nem egy szál magában álló, a látványtervek szerint elég fantáziátlan blokkot taszajtva a város látképébe. Persze ha mégis megépül a torony, a felelősséget úgyis mindenki hárítani fogja. Ahogy Schneller István volt főépítész írta a minap: jogosan feltételezzük, „hogy ha a megbízó a Margitszigetre rendelt volna felhőkarcolót, bizonyára akadt volna építész, aki megtervezte volna”.
A látványtervek, igaz, nem sokat érnek, ezt a förtelmesre sikerült Duna Aréna esetében megtanultuk. Mint az illetékes kormánybiztos szemrebbenés nélkül elárulta, az csupán blöff volt. Belegondolni is ijesztő, mi vár ránk ezek után a Ligetben és a Kopaszin. Már ha egyáltalán vár ránk bármi is.
