A kultúra gyarmatosítása

Az új világrenddel szembeni kritika csupán alkalmi fellángolásokat eredményezhet.

Kultúrharc. Ízlelgetem a szót. Kultúra plusz harc egyenlő kultúrharc. Kiért és ki ellen harcol a kultúra? Ami alapjában véve békés természetű fogalom, ellentétben a másikkal. Vagy a kultúra ellen harcol valaki? Nem jön össze sehogy. Kultúrharc: összetett szó, melynek két tagja úgy viszonyul egymáshoz, mint egy megkeseredett, folyton zsörtölődő pár, mely tagjai több évtizedes házasság után sem jutottak dűlőre egymással, és egyik sem akar engedni.

A kultúra, kultúrharc, kultúrpolitika, ideológia fogalmak Svédországban is zavaros kuszaságban fonódnak egymáshoz, és ugyanúgy megnehezítik a kultúra helyzetét, mint másutt. Ola Wong, a svéd konzervatív Svenska Dagbladet újságírója úgy látja, „a kormány a múzeumokat ideológiai eszközként akarja felhasználni” a szélsőjobb ellen. A szociáldemokratákkal együtt kormányzó zöldpárt kulturális bizottsága úgy látja ugyanis, a múzeumok feladata az lesz, hogy a látogatót a politika támogatására neveljék.

A baloldali Aftonbladet újságírója, Anders Lindberg szerint a szélsőjobb át akarja venni a hatalmat az egyház felett. Vagyis „meg akar nyerni egy kultúrharcot”. Úgy gondolja, „a modern szélsőjobb számára a kultúra ugyanolyan fontos csatatér, mint a politika”. Amikor az ember megnyugodna, hogy legalább a baloldal számára nem csatatér a kultúra, a cikk írója nem hagy ki egy csatakiáltásnak hangzó megállapítást a szélsőjobbról, és ezzel együtt az egyházat is gyanússá teszi: „Azt akarják, hogy az egyház az ő ferde nézeteiket tükrözze arról, hogy mi a svéd. Azt akarják, hogy az egyház a családról és a társadalomról vallott elavult nézetek konzervatív bástyája legyen.”

Ember legyen a talpán, aki ezt az ideológiát, politikát, kultúrát összemosó katyvaszt addig képes szűrni, desztillálni, amíg csak a színtiszta „materia prima”, vagyis maga a kultúra marad. De egyáltalán: mi jut eszünkbe ma a kultúra szóról, és hányféle kultúra van?

A kultúra fogalmának értelmezésére nincs egységes definíció. Ismert a klasszikusnak számító felosztás, amely a kultúrát úgynevezett magaskultúrára és a tömegkultúrára választja szét. Kezdjük a magaskultúrával. Már a fogalom is többszörösen kirekesztő. Az embernek az az érzése támad, hogy a magaskultúra művelőire és fogyasztóira gyanús, antidemokratikus kasztként kell tekinteni. Ezek az emberek gőgösek, és minden, amivel foglalkoznak, gyanús.

Ki kell őket rekeszteni – hiszen ők rekesztenek ki mindenkit, aki nem a kasztjukba tartozik. A torony lakóin kívül mindenki mást a tömeghez tartozónak tekintenek, amely ki van rekesztve abból, amit a magaskultúra művelői és fogyasztói létrehoznak.

A tömegkultúra fogalmával ugyanaz a gond: többszörösen kirekesztő. Kirekeszti az elefántcsonttoronyba száműzöttek lakóit, és azt a látszatot kelti, mintha a magaskultúra művelői sorolnák be a többieket az alacsonyabb kasztba. A kirekesztősdit fokozza, hogy a tömegkultúra, azaz a „popular culture” „népszerű”, mert mindenkit szórakoztat. Így nyilván a demokrácia egyik megnyilvánulása is. Míg ezek szerint a magaskultúra nem népszerű – és talán nem is demokratikus.

A szavakban testet öltött fogalmak, illetve a hozzájuk kapcsolódó asszociációk sokat elárulnak. Akkor is, ha tudjuk, hogy a magas-, illetve tömegkultúra szavakkal megbélyegzett kultúrák között van átjárás.

A magaskultúra meghatározó jegyeként a következőt szokták kiemelni: a valósággal szembesít, ezáltal gondolkodásra késztet. Először megkérdezhetném, hogy ki mit tekint a valósághoz tartozónak. Idetartozik-e a metafizikus világ, a szürreális és a virtuális valóság is? – de a kérdés messzire vezetne. Fontosabb, hogy a magaskultúra ezek szerint olyan, ami gondolkodásra serkent, és ez a vonása specifikusnak tűnik a tömegkultúra jellemzőivel szemben. Szembesülni önmagunkkal, a körülöttünk lévő világgal, a problémáival, majd a birtokunkba jutott ismeretek fölött áttekintést nyerni azáltal, hogy gondolkodunk – ez nem más, mint a tudás.

Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a magaskultúra nem vonzó, nem népszerű, nem „popular culture”, noha a világban való tájékozódás, a gondolkodás képességének vitathatatlan előnyeit figyelembe véve tömegkultúrává kellene válnia. Ez persze sosem fog bekövetkezni. Ám a magaskultúra és a tömegkultúra között húzódó árok nem azért fog megmaradni, mert a kettő művelői és fogyasztói elhatározták, hogy a túlsó oldalra be nem teszik a lábukat. Nem egymás végzetes lenézéséből fakad a kirekesztés.

De akkor kinek áll érdekében a „kultúrák harca”? Csak a fogalmak hangzanak kirekesztően, vagy többről van szó? Tényleg van egyfelől a tömeg, másfelől a beavatottak, és jobb, ha a két kaszt kultúrája minél távolabb kerül egymástól?

A magaskultúra és a tömegkultúra szembeállítása mindig is politikai, sőt gazdasági érdek volt. Már azelőtt, hogy maguk a fogalmak megszülettek volna. A kultúra mindig eszköz volt a hatalom birtokosainak kezében, akik hatalmuk megszilárdítására, fenntartására használták azt. A kultúra soha nem lehetett egy és oszthatatlan, soha nem lehetett mindenkié, soha nem volt igazán független. Gondoljunk az ókori Egyiptomra, ahol a tudás és a gondolkodás kiváltsága egy szűk réteg kezében volt, és a papság féltve óvta a beavatottak „titkait”. Nem volt jobb a helyzet akkor sem, amikor kolostorokban, kódexekben őrizték a tudás fájáról leszakítható tiltott gyümölcsöket. Gutenberg óta a tudás elvben mindenki számára hozzáférhető, majd ezen az úton újabb hatalmas lépést jelentett az internet elterjedése. A gyakorlatban azonban tovább mélyült az árok a hatalmon lévők és a hatalmon kívül állók, illetve a hatalom megszerzésére törekvők kultúrája között.

A különböző státusú társadalmi rétegek „kultúrája” közötti harc általában csak kirekesztéssel zajlott. Az 1800-as évek végén azonban már a kultúrharc szó is megszületett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kultúra fogalmát túszul ejtő politikai csatározásokról van szó.

A kultúrharc (kulturkampf) kifejezést először arra a kötélhúzásra használták, amely 1870-től a katolikusok és a protestáns-liberális szövetség között zajlott Poroszországban. A vallásilag megosztott országban a cél a katolikus elit visszaszorítása volt az állam vezetésében. Bár a történelem során nem először mosták össze a kultúrát az ideológiával, de talán ekkor vált először nyilvánvalóvá, hogy az ideológiai-politikai csatározásban a felek a kultúrát is fegyverként kívánják bevetni.

A kultúra fegyverként való használata nemcsak a társadalmat osztotta (és osztja) meg, hanem a kultúra művelőit is. Gondoljunk Szabó István Mephisto című filmjének nagyjelenetére, amikor a főhős Mephisto-maszkban a tábornok páholyába lép, és mélyen meghajolva kezet fog a fasiszta hatalom képviselőjével. Mindenki őket nézi. A társadalom tanúja lesz annak, ahogy a kultúra a hatalom szolgálatába áll. A társadalmat és a kultúra művelőit kívül-belül megosztó gesztus azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a hatalom nem hagyhatja figyelmen kívül a kultúrát. Fontos számára a kultúra behódolása. A kultúra által „termelt” javak ellenőrzése a hatalom számára szükségszerű. A kultúrát túszul kell ejteni, hogy a hatalom legitimálni tudja a társadalmon elkövetett erőszakot. Nem véletlen, hogy Rákosi Mátyás 60. születésnapját nagyszabású esttel ünnepelték az Operaházban. A díszpáholyban ott ült Kodály Zoltán, és annak is szimbolikus jelentősége volt, hogy ekkor látott napvilágot a Magyar írók Rákosi Mátyásról című antológia, amelyben Illyés Gyula, Devecseri Gábor, Örkény István, Déry Tibor, Zelk Zoltán tett hitet a nagy vezér mellett.

A kultúra mint hívószó kiváló fegyvernek bizonyul ma is. Ma már szinte szisztematikussá vált a kultúra szó egyre szélesebb körű használata, illetve párosítása olyan fogalmakkal, amelyek gyakran köszönőviszonyban sincsenek vele. Az efféle összemosás jegyében minden elfogadottá válik, ami valamilyen formában a kultúra védjegyét viseli. Táplálkozási kultúra, anyagi kultúra, fogyasztói kultúra, testkultúra, sportkultúra, multikultúra, a civil társadalom kultúrája, adományozási kultúra, melegkultúra, plázakultúra – és még sorolhatnám a bizarr eszmetársításokat.

Már érintettük, miért van szüksége a mindenkori hatalomnak a kultúra túszul ejtésére. Ismét emlékeztetnék a magaskultúra egy fontos meghatározására: a valósággal szembesít, ezáltal gondolkodásra késztet. A gazdasági és politikai hatalom birtokosai érthető okokból nem szeretik, ha túl sokan gondolkodnak el a világ és a fennálló rend dolgain. Az pláne nemkívánatos, hogy netán „tömegkultúrává” váljon.

Farkas Attila Márton és Schiffer András két egymást kiegészítő, kiváló írásban vázolta fel nemrég a folyamatot, amely a ma uralkodó világrendet létrehozta (Magyar Nemzet, 2017. július 11. és 2017. október 4.). Schiffer többek közt a következőket írja: „A neoliberális politika a kilencvenes évekre gyarmatosította a nyugati szociáldemokráciát és a zöldek jelentékeny részét.” A megállapítást nem szűkíteném le a politika területére. A neoliberális politika a 90-es évekre gyarmatosította a kultúrát. Hogy még tovább menjek: magát a gondolkodást is. Az emberi fejekben végzett pusztítás, a nyomában járó káosz következtében „az új világrenddel szembeni kritika” is csupán alkalmi fellángolásokat eredményezhet. Míg a közgondolkodásban nem ver gyökeret a kritikusság a multikultival, a másságkultusszal, a „műanyag életérzéssel”, a „marginalizált helyzetű csoportok elleni gyűlölet felkorbácsolásával” szemben, addig egy párt sem lesz képes csodát tenni sehol a világon.

A Római Birodalomban jól bevált jelmondat – kenyeret és cirkuszt – a globális tőke által uralt világban is működik. Míg elkápráztat a pláza csillogása, míg kezünkben a legújabb Iphone-nal lógunk a neten, míg a sportarénában vagy valamelyik edzőteremben töltött idő után legfeljebb Stephen King magasságában közelítünk az irodalomhoz, míg a filmművészet csúcsára a YouTube klipjein keresztül jutunk el – addig nincs baj, stabilan áll a világ.

Félreértés ne essék: nem a magas- és a tömegkultúra között húzódó árkot szeretném mélyíteni. A két fogalmat is – ha lehetne – eltörölném egy mozdulattal. Azt a jelenetet pedig őszintén megkönnyezném, amikor a hazai kulturális élet népi-urbánus hagyatékra épülő, egymást folytonosan kirekesztő két szekértábora egymás nyakába borulva kijelentené: kultúra csak egy van, akkor is, ha az nehezen definiálható. Mindez annak a jele lenne, hogy a kultúrát nem lehet gyarmatosítani. Sem gazdasági, sem politikai, sem egyéni érdekek csataterévé változtatni. Egyetlen járható út van ma minden ember számára. A gondolkodás kultúrája.

A szerző Svédországban élő író