Magyar kormánypárt a rendszerváltozás előtt csak egyszer, az ezerkilencszázas évek elején bukott meg parlamenti választásokon. Ha volt is parlamentarizmus Magyarországon, a szisztéma úgy volt megszerkesztve, hogy az ellenzék csak a mormogás jogát – „ius murmurandi” – jelenítse meg. Történelmi sorsfordulóinkat, kurzusváltozásainkat mindig külső változások, geopolitikai átrendeződések váltották ki. Világháborús vereségek, megszállások, vagy éppen egy diktátor – Sztálin – halála messzi idegenben. Történelmi sértettségünk jórészt abból ered, hogy a nagy változásokról nem a magyar társadalom, hanem bécsi, berlini, párizsi vagy moszkvai hadüzenetek és békekötések döntöttek. Helyettünk és a megkérdezésünk nélkül.
Az 1990-es rendszerváltozás kevés jót hozott a nemzetnek. A kapitalizmus neoliberális modelljét a magyar társadalom akarata ellenére erőltették ránk. Minden csalódás mellett annyit mégis elértünk, hogy a korrupt, tehetségtelen vagy egyszerűen csak megunt kormányt rendre elzavarhattuk, vérontás, börtön és általános felfordulás nélkül. A társadalom úgy érezhette, ő választja meg a vezetőit, és a négyévenkénti voksolásnak igenis tétje van. Eleinte folyamatosan nőtt a választási részvétel, és úgy tűnt, hazánk végre normális demokrácia lesz. Olyan, amelyben az emberek mindennapi életét nem befolyásolja, hogy melyik párttal szimpatizálnak, kit támogatnak. Mert a pártok vannak a társadalomért, és nem a társadalom a pártokért – főleg nem egy pártért.
A 2018-as választások alighanem az utolsó esélyt jelentik arra, hogy ez az állapot erőszakos események, váratlan tragédiák és kataklizmák nélkül helyreálljon. Bár sok okot fel tudok sorolni, hogy miért kell jövőre leváltani Orbán Viktor kormányát, a legfontosabbnak mégis a szabad választásokba vetett hit visszaszerzését érzem. A társadalom többsége elégedetlen a kormánnyal, taszítja a fideszesek arroganciája. Az a fajta nekiszabadult gátlástalanság, amelyet éppen a leválthatatlanság tudata alakított ki, olykor eredendően jóindulatú kormánypártiakban is. De sajnos egyre kevesebben hiszik, hogy számít a szavuk és a szavazatuk. Ha a választások az ő félelmüket igazolják vissza, akkor elhal a közélet, tovább atomizálódik a társadalom, és tehetetlen apátiával szemléli majd a hatalom tobzódását. Sokszor volt már így a történelmünkben – és mindig tragédia lett a vége.
Természetesen gyakorlatiasabb okokból is szükség lenne az Orbán-kormány leváltására. Ha maradnak, a korrupció a rendszer legális, büszkén vállalt része lesz, összes, a gazdasági életet demoralizáló hatásával. A sajtó szabadsága lassan, de biztosan megszűnik a független médiumok felszámolása, lenyúlása, kivéreztetése által. A bírói függetlenség szigeteit is nyaldossa a kormányzati önkény, amiről ma már nyíltan beszélnek az érintettek. Újabb kétharmados fideszes többség esetén a jogállamiság megmaradt bástyái is leomolhatnak. Az oktatásban, a kultúrában, a szellemi életben is a meghunyászkodás, a konformizmus lesz a meghatározó, ami szükségszerűen tovább rontja a minőséget, a nemzetközi versenyképességet. Ismét leszakadunk Nyugat-Európától, éppen akkor, amikor a kontinensünk gyengülő vitalitása miatt kegyetlen verseny alakul ki térségünkben a felzárkózásért a „mag-Európához”. Nem nemzethalál lesz persze, csak sorvadás, amolyan Szekfű Gyula-féle „valahol utat vesztettünk”.
Van esély a változásra? Hiszek benne, hogy igen. Orbán Viktor stratégiája nyíltan meghirdetve a „centrális erőtérre” épül. Arra, hogy a Fidesztől jobbra és balra nagyjából egyforma ellenzéki erő áll. Mivel ezek az erők sohasem tudnak összeadódni, a Fidesz negyvenvalahány százalékos szavazati aránnyal is abszolút – vagy akár kétharmados – többséget szerezhet a parlamentben. A kormány leváltását kívánó többség így elvben örök ellenzékiségre van ítélve. Az Orbán-kormányt ezért kizárólag a centrális erőtér megtörésével lehet megdönteni. Ez az egyetlen lehetséges út a jogállamiság, a többpárti demokrácia helyreállításához. A baloldal és a Jobbik politikusai egy ideig abban reménykedtek, hogy a centrális erőtér másik fele nélkül, egyedül is többséget nyerhetnek az önálló kormányalakításhoz. Ma már mindenki tudja: ez lehetetlen. Aki megmarad a centrális erőtérben, az a Fidesz újabb kétharmadához és annak következményeihez asszisztál.
Viszont ha a centrális erőteret széttörjük, akkor az egyéni választókerületekben még le lehet győzni a Fideszt. Ehhez a bal- és a jobboldalon egyaránt szakítani kell a mellébeszéléssel. Fel kell ismerni azt, amit magánbeszélgetésekben és kódolt üzenetekben a legtöbb választási szakértő és megannyi ellenzéki politikus megfogalmazott már. A baloldal és a Jobbik csak együtt győzheti le a Fideszt. Természetesen nem az elveik feladásával, nem közös listával, nem Vona Gábor–Gyurcsány Ferenc–Molnár Gyula-plakátokkal. Hanem hozzásegítve, rávezetve a választókat arra, hogy mind a százhat egyéni választókerületben az ott legesélyesebbnek látszó ellenzéki jelöltre szavazzanak. Nem is annyira a baloldali vagy jobbikos törzsszavazókat, mint azokat a bizonytalan szavazókat orientálva, akiknek a kormányból való kiábrándultság a fő motivációjuk. A győzelem alapfeltétele, hogy az ő protestszavazatuk minden körzetben az esélyes ellenzéki jelöltet támogassa.
A Fidesz 2014-es győzelme óta a „bombabiztos” újpesti szocialista időközi választást leszámítva négy jelentősebb voksolás volt Magyarországon, amelyek az ellenzék győzelmét hozták. Veszprémben és Tapolcán országgyűlési képviselőt, Ózdon és Salgótarjánban polgármestert választottak. Két helyen az MSZP vezette baloldal, két helyen a Jobbik nyert. Ami azért volt lehetséges, mert a szocialista és a jobbikos szavazók egy része magától is megértette, hogy a Fidesz leváltásához át kell szavazniuk az esélyesebb ellenzéki jelöltre. Józan felismerésük komoly változást hozott az országos politikában is. A Fidesz kétharmados parlamenti többségét nem a budapesti ellenzéki pártvezérek, hanem a veszprémi és tapolcai szavazópolgárok döntötték meg a voksaikkal. Ehhez nyilván olyan jelöltek kellettek, akik akár tisztességük, akár fiatalságuk, akár helyi ismertségük okán, de képesek voltak az ideológiai frontokon felülemelkedve megszólítani a választókat.
Ha ez spontán módon négyszer is bejött, akkor nem lehetetlen, hogy országos szinten is sikerüljön 2018-ban. De csak akkor, ha az ellenzéki pártok vezetői nem bizonyulnak merevebbeknek, mint az úgynevezett „egyszerű” választók. Sok helyen ehhez nincs is szükség háttéregyeztetésekre, elég, ha engedik érvényesülni a helyi közhangulatot. A baloldalnak (a Fidesz fizette álellenzéket leszámítva) amúgy sem lesz elég pénze és paripája százhat választókerületben a maximumot nyújtani. Feltehetően a Jobbik forrásai is végesek.
Jogos a kérdés, hogy mi vehetné rá az ellenzéki pártokat egy olyan stratégia elfogadására, amelyet én nem együttműködésnek, hanem kölcsönös érdekbeszámításnak neveznék. Pozitív célként a jogállamiság helyreállítása, a fideszes oligarchákhoz és stadionépítőkhöz áramló pénzfolyam leállítása, a média és a független bíróságok védelme, egy szociálisabb költségvetés elfogadása jelölhető meg. Másfelől annak a veszélynek a felismerése, amit egy újabb Fidesz-győzelem jelentene számukra. Az MSZP kis ellenzéki pártként nyilván megmaradhatna, betiltása több gondot jelentene Orbán Viktornak, mint ha hagyja, hogy minden tét nélkül némi parlamentesdit játsszon. De tagságát és társadalmi hátterét fokozatosan felszámolná az orbáni kurzus. A Jobbik azonban genezisében vetélytársa a Fidesznek, ráadásul feltörekvő, a fiatalokat megszólító erő. Nem véletlen, hogy néhány hete a betiltása is szóba került, ráadásul olyan jogi ürüggyel, ami gumiszabályként bármikor újból elővehető.
A legkényesebb kérdés kétségkívül az, hogy ki kezdje el az egyeztetést, amelynek szükségességét legbelül szinte mindenki látja mindkét oldalon? A pártok vezetői nagyon nehéz helyzetbe kerülnének saját táboruk előtt, ha nekik kellene megtenniük az első lépést. Ne is várjuk el tőlük ezt. Azoknak a független értelmiségieknek, elemzőknek, ismert személyiségeknek kellene rákényszeríteni a kölcsönös érdekbeszámítást a Jobbikra, az MSZP-re és a kisebb szereplőkre, akik jöjjenek bár balról vagy jobbról, semmiképp sem akarják a Fidesz hatalmának betonba öntését. Akik a belső ügyeikbe bonyolódott ellenzéki politikusoknál jobban értik, hogy történelmi a tétje a 2018-as választásoknak. Ha egy ilyen személyt megnevezhetnék, Róna Péter biztatása bizonyosan sokat jelentene azoknak, akik nem rajonganak sem az MSZP-ért, sem a Jobbikért, de tudják: itt és most velük kell megállítani az ország romlását.
A szerző publicista, volt EP-képviselő
