Nem alakul tehát túl fényesen a helyzet Szaúd-Arábia számára. Ám Mohammad bin Szalmán most az asztalra csapott. Először 2015-ben kezdett háborúba Jemenben, ami miatt sok bírálatot kapott. Tény, hogy megnyerhetetlen konfliktusba keveredett, ugyanakkor a megelőző csapással legalább nem engedte át teljesen a terepet Iránnak. Az utóbbi hónapokban-hetekben újabb stratégiai lépések sora következett. Ilyen a Katar elleni bojkott, ami elsőre talán hatástalannak tűnhet – Dohát csak közelebb lökték Teheránhoz –, de valójában elindított egy dominóhatást. Az egyik ledőlő dominó az évtizedes palesztin megosztottság vége, a Fatah–Hamász-kiegyezés, amihez az is hozzájárult, hogy elzáródtak a Hamász katari pénzcsapjai. A szaúdi külpolitika határozott föllépésének legutóbbi epizódja a libanoni kormányfő lemondása volt, amellyel a Hezbollah körül próbálnák szorosabbra fűzni a gyeplőt.
Az MbSz által meghirdetett belpolitikai reformok – mint a „visszatérés a mérsékelt iszlámhoz”, a nők vezetésének engedélyezése, az olajfüggőség csökkentését célzó Vízió 2030 gazdasági terv – és a hatalmát megerősítő korrupcióellenes tisztogatás ugyanannak a modernizációs folyamatnak a részei, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy ő legyen a Közel-Kelet új csendőre. Szalmán király történelmi látogatása Moszkvában annak a felismerése, hogy az oroszokat sem lehet megkerülni. Hogy Donald Trump első külföldi útja Rijádba vezetett, veje és tanácsadója, Jared Kushner pedig háromszor is járt azóta Szaúd-Arábiában, azt jelzi, hogy az Egyesült Államok is új játszótársat engedett be a homokozójába. A kérdés az, mi lesz erre Irán következő lépése. Hogy harc nélkül nem adja föl, abban biztosak lehetünk.
