A hallgatás beleegyezés, tartja a mondás – ezért Soros György sem halogathatta tovább, hogy tisztázza magát a nemzeti konzultáció kérdéseiben megfogalmazott, személyét érintő vádak alól. A nemzetközi és a hazai sajtónyilvánosság előtt pontról pontra cáfolta valamennyit, miközben meg sem próbálta titkolni, hogy a migránskérdésről a magyar emberek többségétől eltérően gondolkodik. Valószínűleg azzal sem áltatta magát, hogy megszólalásától megváltozhat e többség róla alkotott véleménye. Pedig változhatott. Minden bizonnyal sikerült még rontania is egy kicsit eddig sem túl pozitív megítélésén. Nem közvetlenül, mert az ő cáfolata – ha eljutott egyáltalán a Fidesz kormányzását biztosító mintegy kétmillió választóhoz – közel sem érinthette meg őket annyira, mint a cáfolat cáfolata. Ezzel a Fidesz soraiból korábban épp feltűnő korrektsége miatt kilógó Gulyás Gergely állt a nyilvánosság elé, a hat év alatti gyerekektől megszokott, „úgy kezdődött, hogy ő visszaütött” érveléssel. A jogász végzettségű Gulyás újdonsült frakcióvezetőként a konzultációt támadó vádaskodásként értékelte, hogy Soros a megtámadott jogával élve egyáltalán védekezni mert, és így „személyesen beszállt a magyar kormány elleni kampányba!”
Mielőtt az a vád érne, hogy a védelmembe kívánom venni Soros György többször módosított elképzeléseit a migránskérdés megoldásáról, bevallom: az Orbán-kormánynak a polgárokat akár kerítéssel is védelmező politikája közelebb áll hozzám. Ám „a cél szentesíti az eszközt” gyakorlattal – bármiről legyen is szó – képtelen vagyok azonosulni. Azt gondolom, ez a félrevezetésektől, hazugságoktól, karaktergyilkosságoktól sem visszariadó mentalitás előbb-utóbb a társadalom minden rétegét eléri, és akik képtelenek lesznek alkalmazkodni, feladni a becsületüket, azok kihalnak, mint a dinoszauruszok. Csak idő kérdése.
Politikusoktól, politológusoktól, újságíró-kollégáktól is egyre gyakrabban halljuk, hogy nincs mit tenni, a politikának ma az értelem helyett az érzelmekre kell hatnia. Az mondják, Orbán Viktornak az a zsenialitása, hogy az emberek félelmeire alapozott üzeneteivel szemben ellenfelei képtelenek hasonlóan ütős üzeneteket megfogalmazni. A politikai elemző Török Gábortól azt is tudjuk, hogy a legjobban kitalált üzenet is csak akkor hatásos, ha olyan történetet, mesét kerítenek köré, amivel a választópolgár azonosulni tud. Orbán Viktor meséje arról szól, hogy szabadságharcot folytatunk, hősiesen védekezünk az illegális bevándorlókkal, Brüsszellel és Soros Györggyel szemben. Arról azonban még nem hallottunk, nem olvashattunk, hogy ezzel a hatásos mesével szemben az ellenzéknek hol és merre kellene keresnie a sajátját.
Leginkább még Vona Gábornak vannak próbálkozásai, aki október 23-án azt vázolta fel, hogy a XX. század gyűlöletre épülő politizálása helyett a XXI. században az összefogásra ösztönző politikának kell következnie. Mint mondta, sokkal több dolog köt össze bennünket, bal- és jobboldali embereket, mint amennyi elválaszt. De vajon milyen, a legbelső érzelmeinkre ható mesét lehet erre a szép és pozitív üzenetre felépíteni? Egymás tiszteletben tartásának, megértésének ígérete képes-e olyan intenzív reakciókat kiváltani belőlünk, mint a veszély, a félelemérzet, a gyűlölet? Ha viszont elfogadjuk, hogy pozitív érzelmekre nem lehet olyan hatásos üzenetet építeni, amivel a kormány jó eséllyel leváltható, akkor a változást akarók számára nem marad más, mint előállni valami még ijesztőbb, még félelmetesebb történettel. De íródhat-e olyan történet, amivel jobban ránk lehetne ijeszteni, mint azzal, hogy más kultúrájú és bőrszínű, sőt termékenyebb idegenek fogják elözönleni lakóhelyünket? Egyáltalán: érdemes-e, szabad-e ennél ijesztőbb sztorikkal próbálkozni?
Mi történne például, ha a Jobbik elnöke szerint már létező Orbán-tervet valaki elkezdené megtölteni tartalommal, és azt mondaná: a miniszterelnök arra játszik, hogy a Kárpát-medencében lévő, a globális felmelegedés miatt egyre inkább felértékelődő édesvízkészletet – miután elveszíti „közvíz” jellegét – kiárusítsa a mind nagyobb vízhiánnyal küszködő közel-keleti és afrikai vevőknek? Ezt a hatalmas, „a cél szentesíti az eszközt” alapon megfogant hazugságot alá lehetne támasztani olyan valóságelemeket is tartalmazó állításokkal, mint hogy a felaprózott hazai vízközműhálózatot két-három nagy közműben egyesítenék úgy, hogy azok Mészáros Lőrinc és más kormányközeli vállalkozók érdekeltségébe kerüljenek. Vagy azzal a kormányzati elképzeléssel, amely idén tavasszal keltett pánikot, miszerint a néhány méter mélységű, csupán a talajvizet elérő locsolókutakat is megadóztatnák.
Az ijesztgetés itt nem érne véget. A kilátástalan jövőt azzal az argentinok által nem is olyan régen megélt időszakkal lehetne érzékeltetni, amikor a legszegényebbeknek azt is megtiltották, hogy a tetőről lecsorgó esővizet összegyűjtsék, nehogy csökkentsék a közműtulajdonosok hasznát. Egy ilyen Orbán-tervet megfelelő képzelőerővel és rosszindulattal elég sötétre lehetne festeni, levonva belőle a végkövetkeztetést: szomjan akarnak bennünket halasztani!
Ahogy a Soros-tervbe, ebbe is bele lehetne szőni az antiszemitizmusra építő szálat, feltéve, de meg nem válaszolva a kérdést: mi lehet az oka, hogy Brüsszel helyett egyre inkább a szárazság sújtotta Izrael kormányával barátkozunk? Nem lennék meglepve, ha ezután a népmesékhez hasonlóan fejlődnének és terjednének történetek arról, hogy már épülnek is a titkos csővezetékek az adriai kikötőkig, ahonnan tartályhajókon szállítják el a magyar édesvizet.
Kellő gátlástalansággal, a hamis üzeneteket közvetítő médiával valószínűleg minden gyűlöletkampánnyal fel lehet venni a versenyt. Ahogy a jelenlegi kormánypártok is felvették, sőt meg is haladták Ron Werber 2002-es kampányát. A kérdés tényleg csak az, hogy szabad-e. Kinek jó, ha a többszörösen félrevezetett választópolgár már azt sem tudja eldönteni, mitől rettegjen jobban: hogy megerőszakolják, vagy hogy szomjan halasztják? Érdemes-e az így elnyert hatalomért feláldozni mindenkit és mindent, aki vagy ami még tisztességes és tisztességesen működik ebben az országban?
