Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött

Íródhat-e történet, amivel jobban ránk lehetne ijeszteni, mint ahogyan a kormány teszi?

Leginkább még Vona Gábornak vannak próbálkozásai, aki október 23-án azt vázolta fel, hogy a XX. század gyűlöletre épülő politizálása helyett a XXI. században az összefogásra ösztönző politikának kell következnie. Mint mondta, sokkal több dolog köt össze bennünket, bal- és jobboldali embereket, mint amennyi elválaszt. De vajon milyen, a legbelső érzelmeinkre ható mesét lehet erre a szép és pozitív üzenetre felépíteni? Egymás tiszteletben tartásának, megértésének ígérete képes-e olyan intenzív reakciókat kiváltani belőlünk, mint a veszély, a félelemérzet, a gyűlölet? Ha viszont elfogadjuk, hogy pozitív érzelmekre nem lehet olyan hatásos üzenetet építeni, amivel a kormány jó eséllyel leváltható, akkor a változást akarók számára nem marad más, mint előállni valami még ijesztőbb, még félelmetesebb történettel. De íródhat-e olyan történet, amivel jobban ránk lehetne ijeszteni, mint azzal, hogy más kultúrájú és bőrszínű, sőt termékenyebb idegenek fogják elözönleni lakóhelyünket? Egyáltalán: érdemes-e, szabad-e ennél ijesztőbb sztorikkal próbálkozni?

Mi történne például, ha a Jobbik elnöke szerint már létező Orbán-tervet valaki elkezdené megtölteni tartalommal, és azt mondaná: a miniszterelnök arra játszik, hogy a Kárpát-medencében lévő, a globális felmelegedés miatt egyre inkább felértékelődő édesvízkészletet – miután elveszíti „közvíz” jellegét – kiárusítsa a mind nagyobb vízhiánnyal küszködő közel-keleti és afrikai vevőknek? Ezt a hatalmas, „a cél szentesíti az eszközt” alapon megfogant hazugságot alá lehetne támasztani olyan valóságelemeket is tartalmazó állításokkal, mint hogy a felaprózott hazai vízközműhálózatot két-három nagy közműben egyesítenék úgy, hogy azok Mészáros Lőrinc és más kormányközeli vállalkozók érdekeltségébe kerüljenek. Vagy azzal a kormányzati elképzeléssel, amely idén tavasszal keltett pánikot, miszerint a néhány méter mélységű, csupán a talajvizet elérő locsolókutakat is megadóztatnák.

Az ijesztgetés itt nem érne véget. A kilátástalan jövőt azzal az argentinok által nem is olyan régen megélt időszakkal lehetne érzékeltetni, amikor a legszegényebbeknek azt is megtiltották, hogy a tetőről lecsorgó esővizet összegyűjtsék, nehogy csökkentsék a közműtulajdonosok hasznát. Egy ilyen Orbán-tervet megfelelő képzelőerővel és rosszindulattal elég sötétre lehetne festeni, levonva belőle a végkövetkeztetést: szomjan akarnak bennünket halasztani!

Ahogy a Soros-tervbe, ebbe is bele lehetne szőni az antiszemitizmusra építő szálat, feltéve, de meg nem válaszolva a kérdést: mi lehet az oka, hogy Brüsszel helyett egyre inkább a szárazság sújtotta Izrael kormányával barátkozunk? Nem lennék meglepve, ha ezután a népmesékhez hasonlóan fejlődnének és terjednének történetek arról, hogy már épülnek is a titkos csővezetékek az adriai kikötőkig, ahonnan tartályhajókon szállítják el a magyar édesvizet.

Kellő gátlástalansággal, a hamis üzeneteket közvetítő médiával valószínűleg minden gyűlöletkampánnyal fel lehet venni a versenyt. Ahogy a jelenlegi kormánypártok is felvették, sőt meg is haladták Ron Werber 2002-es kampányát. A kérdés tényleg csak az, hogy szabad-e. Kinek jó, ha a többszörösen félrevezetett választópolgár már azt sem tudja eldönteni, mitől rettegjen jobban: hogy megerőszakolják, vagy hogy szomjan halasztják? Érdemes-e az így elnyert hatalomért feláldozni mindenkit és mindent, aki vagy ami még tisztességes és tisztességesen működik ebben az országban?