A gyűlölet tapintható

A magyar miniszterelnök felelős vezetőként nem tompítja, hanem gerjeszti a hisztériát.

Utoljára 2006-ban és azt követő években éreztem hasonlót, mint most. Mindig némi távolságtartással – klasszikussal szólva: harag és részrehajlás nélkül – igyekszem figyelni és kommentálni a belpolitikai folyamatokat; sem a túlzott lelkesedés, sem az ellenszenv indulatos kifejezése nem az én világom. Mindez nem középen állás, mindenkitől való egyenlő távolságtartás – aki ebbe a pozícióba képzeli magát, a senki földjén áll. A politika törvényszerűségeinek megismerésére való törekvés, illetve az a szándék, hogy megértsük a szereplők viselkedését, nem azonos az értékválasztás, az állásfoglalás hiányával.

Amikor Gyurcsány Ferenc emlékezetes módon megnyerte a választásokat 2006-ban, és a kampányban meghirdetett iránnyal ellentétes kormányzásba kezdett, majd ismertté vált a cinizmusát (is) leleplező őszödi beszéde, illetve az annak nyomán keletkezett felháborodást durván, a jogállamiság megerőszakolásával fojtotta el az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján – nos, akkor éreztem utoljára azt, hogy hamis volna úgy írni a magyar állapotokról, mintha azok beilleszthetőek lennének bármiféle normális demokratikus működés keretei közé. Súlyosabb volt a helyzet annál, mint hogy van egy megválasztott hatalom, amely rosszul kormányoz. Ezt a válsághelyzetet a 2010-es fordulat feloldotta, a választók büntettek – helyesen –, az MSZP azóta sem állt fel a padlóról (sőt), az SZDSZ eltűnt a színről. Isten malmai utólag visszanézve nem is őröltek lassan; a 2008-as világgazdasági válság az utolsó nagy szöget is beleverte a morális válságban vergődő gyurcsányi hatalom koporsójába.

Orbán Viktor őszödi beszédéről eddig nem hallottunk, a rendőrség – bár voltak aggályos fellépései – tartózkodott a nyílt és brutális erőszaktól, a kormány költségvetési és gazdaságpolitikája összességében konszolidáltnak mondható, amire jótékony hatással van a kedvező világgazdasági környezet. Mégis úgy érzem, a magyar belpolitika történései ismét eltérnek attól, amit a rendszerváltás óta normálisnak gondolunk. Lényegében egy teljes parlamenti ciklus telt el anélkül, hogy a kormány a kommunikációs hadjáratokon és a vagyoni-tulajdoni viszonyok radikális, minimum rendszerváltást idéző átalakításán túl nem tüneti jelleggel, hanem érdemben foglalkozott volna az ország problémáival. Pedig a sajtó 2014 kora őszén arról cikkezett: a miniszterelnök alig várja, hogy a hosszú választási évad végén, az önkormányzati voksolást követően nekilásson a reformoknak, a nagy rendszerek oly sokat emlegetett és oly régóta várt átalakításának.

Nyilván túlzás lenne azt állítani, hogy semmi sem történt, de egyértelmű, hogy ez a fajta, komoly érdekütközésekkel is járó átalakítás végül mindenhol elmaradt. Talán ennél is nagyobb baj, amit helyette kaptunk. A kezdeti népnevelési szándékú kísérlet – vasárnapi boltzár – kudarca mellett és után a kormány a werberi–gyurcsányi kampánytechnikák felélesztésével, más célcsoportok ellen fordításával szisztematikus és brutális támadást indított a köznyugalom, a társadalmi béke ellen. A migráció létező, a balliberálisok által kezdetben egyszerűen letagadott-bagatellizált jelenségének felnagyításával, ellenségkép kreálásával, az érvelő politikai vita lehetőségének felszámolásával a Fidesz hiszterizálta a magyar közéletet.

Sajnálatos, hogy a magyar miniszterelnök felelős vezetőként nem tompítja, hanem gerjeszti a hisztériát. Erre utalnak az ellenzéknek egyre romló stílusban adott parlamenti válaszai, az őcsényi ügyben tett nyilatkozata vagy az, amikor nem volt szava fideszes képviselőtársa sorosozó disznóölésről szóló bejegyzésének elmarasztalására. A politika akaratával létrehozott, közpénzen eltartott média az eszközökben nem válogatva, a nyilvánvaló hazudozástól sem visszariadva olyan lejárató kampányt folytat a Fidesz vélt vagy valódi ellenfeleivel szemben, ami ellentétes a keresztény és polgári értékrenddel. A hatalom a tűzzel játszik, az indulatok elszabadulása, a fizikai erőszak mára valós fenyegetéssé vált. És ahogy a Gyurcsány-kormány számos politikusa és híve gúnyolta a 2006. őszi rendőrterror áldozatait, úgy most a közbeszéd lezüllesztésében élen járó fideszes megszólalók hágnak át újabb és újabb civilizációs normákat, azt üzenve: aki az útjukban áll, azzal szemben minden eszköz bevethető.

A hívek gyűlölete Soros Györggyel, a menedékkérőkkel vagy a naponta megrágalmazott ellenzék politikusaival szemben tapintható, miközben a többiek közönnyel, undorral vagy hasonló gyűlölködéssel reagálnak minderre. Természetesen lehet és kell is elemezni, milyen racionális megfontolások állnak a kormány fentebb vázolt politikája mögött. De az igazi kérdés az, hogy vajon tényleg ilyen jövőt akarunk-e magunknak.