Az észak-koreai parlamentben három párt képviselői üldögélnek. Kim Dzsongun Munkapártja mellett a szociáldemokratáknak ötven, a cshondoistáknak huszonkét képviselőjük van. A cshondoista vallási párt kezdetben valódi ellenzéki erő volt. Az amerikaiakkal szemben vívott háborúban együttműködött ugyan a kommunistákkal, de néhány kérdésben őket is kritizálta. Aztán előbb az anyagi támogatását vonták meg, majd eltüntették karakteres vezetőit, és egy idő után a színjáték engedelmes statisztájává szürkült. Nemes múltjából szép hangzású nevét őrizte meg: ma is a Mennyei Út Fiatal Barátainak Pártja. Ugyanez történt a nagy múltú szociáldemokrata párttal, amely szintén kemény tisztogatások után simult bele a Kim-dinasztia rendjébe. A szisztémának érdeke felmutatni, hogy az állampárt mellett a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták – a cshondoista demokraták – is ott ülnek a parlamentben.
Az észak-koreai parlamentarizmustól szerencsére még messze állunk. De annyi bizonyos, hogy ha egy országban a vezető párt több választáson át hatalmon marad, és egyre leválthatatlanabbnak látszik, akkor az ellenzéki pártok idővel eltorzulnak. Egy részük tehetetlenségében a mind abszurdabb demagógiába megy át, más részük berendezkedik a leválthatatlan állampárt melletti – szintén leválthatatlan – ellenzék szerepére. Utóbbiak politikusainak horizontján a kormányváltás gondolatát felváltja az állami támogatás, a bizottsági tagság, a külföldi delegációkkal való utazgatás perspektívája.
A magyar politikai élet most jutott el arra a pontra, amely rossz esetben a parlamentarizmus kiüresedéséhez, a megmaradt ellenzék kényszerű szerepváltásához vezet. A megtűrt ellenzékiség kezdetben nem jelenti a feltétlen behódolást a Vezér kultuszának. Elég, ha az „örök ellenzékiségre” pályázó párt egy szűk réteg ízlésének játszik, és a kormányzatot olyan intézkedésekért támadja, amelyek rokonszenvesek a többségnek. Közben felveszi a neki járó állami pénzeket, amelyek a hatalom kegyétől függenek.
A Jobbik elleni, pénzügyinek álcázott támadás jól mutatja, hogy Orbán Viktor hatalmon maradása esetén az ellenzéki pártok működésének engedélyezése egyértelműen a Fidesz kezébe csúszik át. Nemrég arról írtam itt, hogy a Jobbiknak több félnivalója van a fideszes hatalomtól, mint a baloldali ellenzéknek. A mostani büntetőakció több szempontból is tanulságos. Egyrészt meg akarja nehezíteni a Jobbik indulását a 2018-as választásokon. Másrészt indirekt módon igyekszik akadályozni a Jobbik bármilyen együttműködését a baloldali ellenzéki pártokkal. Az anyagi katasztrófába taszított párt ugyanis kénytelen lesz minden választókerületben önálló jelöltet indítani (és nem visszaléptetni), hogy legalább valamennyit visszaszerezzen elorzott pénzéből. A Fidesz politikusai, a Habony-média lapjai és kommentelői teljes gőzzel igyekeznek a Jobbik és a baloldal közti esetleges egyeztetéseket szétrombolni, mivel egyedül ezt látják veszélyesnek a 2018-as győzelmükre.
De a számvevőszéki guillotine fontos figyelmeztetés a többi ellenzéki párt számára is. Mindenki sorra kerülhet, aki a rezsim által kijelölt korlátokon túl mer ellenzékieskedni. Mindenki, aki nem csak a maga szűk választói rétegének politizál. Ráadásul a Jobbik (vagy bármelyik más párt) elleni büntetőintézkedés óhatatlanul korrumpálja és rossz hírbe keveri a többieket. Őket miért nem bántja a hatalom? Ez a kérdés az ellenzéki pártokat is olyan gyanúval terheli meg, amely ellen nehéz védekezni.
Ezért ön- és közveszélyes minden olyan magatartás, amely arról szól, hogy nem baj, ha elveszítjük a 2018-as választást, az a lényeg, hogy bekerüljünk a parlamentbe. Valódi demokráciában az ellenzéki pártok létezésének egyetlen értelme a kormányváltás. Ezért kapnak állami támogatást, ezért alkalmazhatnak saját szakértőket, ezért ellenőrizhetik az államgépezet működését. Ha lemondanak a kormány leváltásáról, akkor végeredményben politikai herévé válnak. Ami keveset tehetnek – a kormányzati disznóságok leleplezését –, azt náluk jobban elvégzi a független sajtó, az internet, a külföldi médiumok. Aki az állam pénzéből él, annak nagyon könnyű hozzáigazítani a felháborodási készségét a lassan diktatúrává jegecesedő rendszerhez.
Demokrácia addig van, amíg szabad választásokon reális lehetőség nyílik a kormány leváltására. Ha ez megszűnik, nemcsak a rendszer válik antidemokratikussá, lassan a hivatalos ellenzék is elveszti demokratikus legitimitását. Ezért az ellenzéki pártoknak az urnanyitás pillanatáig minden törvényes és matematikailag lehetséges eszközt igénybe kell venniük az Orbán-kormány leváltására. Minden pártszempont másodlagos a demokratikus váltógazdaság megőrzéséhez képest.
