Erős Európában erős Magyarország

Szerencsés országokban a külpolitikai stratégia felette áll a pártok belpolitikai vitáinak.

Mivel senki sem kért fel rá, minden megfelelési kényszer nélkül vázolhatom fel, hogy szerintem milyen külpolitikai programmal kellene jelentkezniük azoknak az erőknek, amelyek 2018-ban le akarják váltani Orbán Viktor kormányát. Képviselőként, uniós tisztviselőként, újságíróként jó két évtizede az európai integrációhoz kötődik a munkám, ezekre a tapasztalatokra épül ez az írásom is.

Egy választásra készülő külpolitikai program kétféle hibába eshet. Vagy újsághírekre, rövid életű szenzációkra koncentrál, vagy hosszú távú trendeket próbál megfogalmazni. Pedig azt kellene rögzítenie, hogy a reménybeli kormányváltó erő az elkövetkezendő négy–nyolc évben milyen külpolitikát folytatna, és az miért, illetve mennyiben szolgálná jobban a nemzet érdekeit. Egyetlen példával élve: az angolszász hatalmak Európa-politikájában az izoláció és az aktív jelenlét ciklikusan váltogatja egymást. A következő években az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság befolyása kevésbé fog érvényesülni Európában, amit a magyar külpolitikának figyelembe kell vennie. Ez a trend azonban – ahogy számtalanszor megtörtént – akár középtávon is megfordulhat, és akkor nekünk is készen kell állnunk az újabb iránymódosításra.

A magyar külpolitika mozgásterében a következő négy-öt évben három alapvető folyamat érvényesülhet. A kisebb szereplőknek ezekhez a dinamikus mozgásokhoz kell alkalmazkodniuk. A két angolszász hatalom európai befolyása a brexittel, illetve a Trump-elnökséggel felerősödött „hideg polgárháború” miatt jelentősen csökkenhet. Ezzel párhuzamosan a kontinentális Nyugat-Európa integrációja megerősödik, amibe szelektív alapon néhány kelet-közép-európai ország is bekerülhet. Oroszország ismét jelentős európai nagyhatalommá növi ki magát, ellenségként és jó szomszédként egyaránt komoly hatást gyakorolva az európai országokra. Egy felelős magyar külpolitikai koncepciónak e három alapvető trend tudomásulvételére kell épülnie, mindenféle ideológiai elfogultság nélkül. Az Amerikához és Oroszországhoz kötődő dualisztikus rajongást, illetve gyűlöletet mindkét irányban ki kell iktatni a felelős politikai erők kampányából és programjából. Ezeknek lényegében nincs is közük az ellen- vagy rokonszenvek valódi tárgyához, csak a magyar közélet tragikus megosztottságát vetítik ki globális méretekre.

Az Európa középtávú jövőjét meghatározó három nagy trend mellett a magyar külpolitika alakításánál figyelembe kell venni legnagyobb XX. századi tragédiánk, Trianon máig ható tanulságait. Trianon lassan száz éve egyedül a területvesztés jelképeként él a magyar köztudatban. Hazánk kétharmadának elvesztése természetesen súlyos nemzeti katasztrófa volt. De legalább ilyen súlyos tragédia az is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával az egyik vezető európai nagyhatalom társállamából kicsiny és gyenge kelet-európai országgá lettünk. Míg a Monarchia részeként aktív formálója voltunk az európai nagypolitikának, addig Trianon után tárgya, passzív elszenvedője lettünk mások geopolitikai törekvéseinek. Az ország román, német, majd szovjet megszállása és az 1989 utáni egyoldalú amerikai orientáció egyenes következménye volt ennek a kiszolgáltatottságnak. Külön tragédia, hogy a magyar társadalom egy része mindig lelkes támogatója volt az aktuális megszálló hatalomnak, míg egy másik része a következő impériumváltást a velük szembeni bosszúra, enyhébb esetben kirekesztésükre használta fel.

A Berlin–Párizs központú mag-Európához csatlakozással Magyarország – népességével, gazdasági súlyával és geopolitikai helyzetével arányosan – ismét része lehet egy nagy európai egységnek. Ha tetszik: birodalomnak. Ha ellenben kimaradunk belőle, akkor újrateremtjük és a XXI. századra is prolongáljuk a Trianonnal ránk zuhant kisállami kiszolgáltatottságot.

Jövőre lesz a Monarchia szétesésének századik évfordulója. Magyarország négyszáz évvel a mohácsi vész után, 1918 novemberében Károlyi Mihály vezetésével nyerte vissza úgynevezett nemzeti szuverenitását. Bizarr látni, hogy ma azok emlegetik a leghangosabban nemzeti függetlenségünket, akik a legtávolabb állnak Károlyi örökségétől. A centenárium alkalmából érdemes elgondolkodni azon, hogy mikor voltunk inkább szuverén ország: 1913-ban a Lembergtől Salzburgig és Krakkótól Fiuméig terjedő nagy hazában, vagy akkor, amikor hol román, hol német, hol szovjet katonák masíroztak itt? Persze Orbán Viktor Európa-ellenes, nemzetieskedő jelszavaival szemben nyilván nem a brüsszeli bürokráciát kell védeni. Azt kell közérthetően bemutatni, hogy aki kicsúszik a fejlett Európából, az nemcsak szegény marad, de a valódi függetlenségét is elveszti. Erős szövetségi rendszer nélkül egy kis ország függetlensége csak névleges lehet. Az egy szál vessző és a vesszőnyaláb kétezer éves római példázata szemléletesen fejezi ki ezt az igazságot.

Egy felelős külpolitikai programnak tehát az előbb említett három nagy európai trendre és Trianon tanulságaira kell épülnie. Öt olyan döntést sorolok fel, amelyek egymásra épülve az összmagyarság érdekeit szolgálnák.

1. Az euró bevezetése. A közös valutának kétségtelenül vannak hátrányai, és a jelenlegi pénzügyi rendszerben ezeket elsősorban a szegényebb tagállamok szenvedik el. De ha a fejlett Európa közössége az euróra épül, és a belőle kimaradó kelet-európai országok a perifériára sodródnak, akkor ezt az árat vállalni kell a felzárkózásért. Amúgy Szlovákia fejlődése azt mutatja, hogy egy hozzánk hasonló adottságú ország már néhány év alatt is többet profitál az euróból, mint amennyit veszít vele. Ne feledjük: hárommillió honfitársunk nem lenne a devizahitelek áldozata, ha már a kölcsöneik felvételekor az euró lett volna a hazai fizetőeszköz.

Amennyiben felvételt nyerünk az eurózónába, az új magyar kormánynak a keleti és déli tagállamokkal együtt természetesen egy igazságosabb pénzügyi politikáért kell küzdenie. De ezt csak az eurózóna tagjaiként tehetjük meg, míg negatív hatásait kívülállóként, passzívan kell elszenvednünk.

2. Csatlakozás a Berlin–Párizs tengelyhez. A rendszerváltozás táján a magyar társadalomban hamis illúziók éltek az Egyesült Államokkal és részben a brit politikával kapcsolatban. Az elmúlt évtizedekben a NATO-tagságon kívül nem kaptunk érdemleges támogatást az angolszász hatalmaktól. Ehelyett ők szabadították ránk azt a neoliberális gazdasági rendet, amely a magyar demokrácia jelenlegi válságáért is felelős. Az iraki háború idején hazánk összpárti támogatással a Bush–Blair-páros mellé állt, és látványosan szembekerült a német–francia érdekekkel. Akkori „elitünk” nagy része bedőlt a Nyugat-Európával szembeni keleti „Új-Európa” lázálmának. A kontinentális Nyugat-Európában ekkor rendült meg a keleti bővítés értelmébe vetett hit, ekkor kezdtek arra gondolni, hogy a Nyugatot és a Keletet nem csupán a negyven év kommunizmus választja el egymástól.

A szerelemmel szemben a külpolitikában szerencsére sosem késő helyrehozni a rossz döntéseket. Az új magyar kormánynak minden eszközzel, legnemesebb történelmi-szellemi értékeinket is felhasználva jeleznie kell, hogy a múlt szerencsétlen bukdácsolásán túljutva a Berlin–Párizs tengelyhez, konkrétan a Merkel–Macron-vonalhoz akarunk csatlakozni. Van mivel gazdagítanunk ezt a tengelyt, tudunk hozzáadott értékkel szolgálni a mag-Európa projektjéhez.

3. Csatlakozás a slavkovi hármashoz. Ausztria, Csehország és Szlovákia szociáldemokrata kormányfői 2015-ben hozták létre a slavkovi, német nevén az austerlitzi háromszöget. Magyarország csatlakozása Orbán Viktor személye és politikája miatt szóba sem kerülhetett. A slavkovi háromszög a hajdani Osztrák–Magyar Monarchia máig létező közös hagyományaira, infrastruktúrájára, közép-európai identitására épül. Átível az egykori vasfüggönyön, szoros kapcsolatokat ápol Németországgal. Fájó, hogy alapításakor kihagyták belőle Magyarországot. Bármilyen romantikus érzelmek fűznek minket a lengyel nemzethez, valós történelmi gyökereink és mai érdekeink a térségünkben Ausztriához, Szlovákiához, Csehországhoz kötődnek.

Az új magyar kormánynak azonnal ki kell fejeznie csatlakozási szándékát a háromszöghöz, amely egyre szorosabb együttműködéssé kezd válni. A visegrádi kvartett, a V4 megmaradhat formális, elsősorban a kulturális cserét szolgáló csoportként.

4. Jó kapcsolat Oroszországgal. Az orbáni külpolitikának ezt az elemét meg kell őrizni. Már a választási kampány során jelezni kell, hogy a felelős kormányváltó erők mentesek a russzofóbiától. Angela Merkel nagyon bölcsen fogalmazta meg, hogy az erős Európa legyen katonai szövetségese az Egyesült Államoknak és jó szomszédja Oroszországnak. A mag-Európához tartozás nem ellentétes az Oroszországgal ápolt kapcsolatokkal. Minél jobban integrálódunk az egységes Európába, annál értékesebb partnerek leszünk Moszkva számára is. Ha a perifériára sodródunk, akkor viszont valóban vagy az oroszok alárendelt csatlósa, vagy a romániai USA-támaszpontok másodrendű hátországa lehetünk csupán.

Oroszország felé eredetileg az előző szocialista kormányok kezdtek nyitni, az akkor ellenzéki Fidesz dühödt tiltakozása ellenére. Itt az idő a baloldalon is visszatérni a reális és felelős Oroszország-politikához.

5. Testvériség a határon túli összmagyarsággal. A régebbi kivándorlókkal és a mostanában távozókkal együtt közel annyi magyar él a nagyvilágban, ahányan a Kárpát-medencében a trianoni határokon kívül. Mindannyiukkal éreztetni kell, hogy egy nemzet tagjai vagyunk. Beteges és nemzetellenes az a gyakorlat, amely a választójog tekintetében a londoni vagy a berlini magyarokat hátrányosan megkülönbözteti például a pozsonyiakkal szemben. De a Nyugatra szakadt magyar állampolgárok kulturális identitásának megőrzése sem szorulhat háttérbe mondjuk az erdélyi református egyházközségek támogatásához képest.

A Kárpát-medencén belül szakítani kell azzal a gyakorlattal, amely a magyar kisebbségi szervezeteket alárendeli a magyar kormánynak. Ha több felvidéki magyar szavaz a Hídra, mint az MKP-ra, akkor tudomásul kell venni: az előbbi jobban kifejezi az ottani magyarok akaratát. Az egyenjogúság és a tisztelet jegyében kell partnernek elfogadni a határon túli magyar kisebbségi szervezeteket. Valós és konkrét veszély ma egyedül a kárpátaljai magyar kisebbséget fenyegeti a kényszersorozások, az anyanyelvi oktatás betiltása, megnehezítése, a szegénység okán. Célzottan őket kell segíteni ahelyett, hogy egyes kisebbségi vezetők luxuskiadásait fedezzük Budapestről.

Nem az én feladatom annak eldöntése, hogy mely pártok támogatnának egy ilyen programot. Ennek a programnak vannak inkább a baloldalhoz és inkább a jobboldalhoz kötődő elemei. De szerencsés országokban a külpolitikai stratégia amúgy is felette áll a pártok belpolitikai vitáinak. Talán egyszer mi is lehetünk még ilyen ország.

Hozzá kell tenni, hogy ennek az öt pontnak csak együtt van értelme. Az euró bevezetése, Berlin és Párizs támogatása nélkül nem lehetünk tagjai a mag-Európának. A mag-Európán belül nyilván a slavkovi országokkal kell szorosabban együttműködnünk. A fejlett centrumból kiszorulva vagy Oroszországnak, vagy az oroszellenes keleti blokknak lennénk kiszolgáltatva. De ha a perifériára sodródunk, akkor a Nyugatra távozó több százezer honfitársunk gyerekei már csak azért utaznak majd haza, hogy meglátogassák a nagymamákat és a temetőket.