Kínai fejlődés, magyar retró

Fel kellene fogni: katasztrófa fenyeget, nem évtizedek múlva, pillanatokon belül.

Jing Ulrich, a JP Morgan Chase régióvezetője szerint a kínai gazdaság növekedésének motorja a következő években az innováció és a fogyasztás lesz. Ulrich a fogyasztás ötvenszázalékos növekedésére számít a következő három évben, amivel Kína a fejlődés új szakaszába léphet. Számokban kifejezve: a jelenleg négyezermilliárd dolláros belső piac hatezermilliárdosra nő. A növekedés önmagában egyenértékű a jelenlegi német fogyasztással.

Az innovációról Ulrich elmondta: a kínai kormány erősen támogatja a hazai technológiai cégek külföldi megjelenését és befektetéseit, de figyelmezteti a hagyományos iparágakban, például a feldolgozóiparban tevékenykedő társaságokat is az innovatív technológiák mielőbbi bevezetésének fontosságára.

A termelés modernizációjának első eredményeit különösen érdemes vizsgálni egy olyan szektorban, mint az acélipar. A terület közismerten „konzervatív”, az elemzők nehézkes, lassan reagáló, óriási tőkét igénylő, rendkívül kockázatos iparágnak tekintik. Az elavultnak számító technológiák lassú megújítása következtében a kínai acélipar lemaradó ágazatnak minősült, ám 2017-re a kép jelentősen javult. Míg két évvel ezelőtt az iparágban tevékenykedő társaságok mindössze öt százaléka tudott eredményesen gazdálkodni, mára ez a szám máris 85 százalék. A korábban adósságban úszó kohászati üzemek és hengerművek megkezdték hiteleik visszafizetését, ami a kínai bankrendszernek is jókora megkönnyebbülést hozott. Az iparág eladósodottsági rátája a pénzügyi válság kezdete óta először csökkenő tendenciát mutat.

Az acélipar példája tökéletesen mutatja, miért helyes a kínai gazdaságpolitika innovációval és ezen keresztül az oktatással, továbbá a kutatás-fejlesztéssel kapcsolatos koncepciója. Egyben azt is, hogy miért helytelen, sőt kifejezetten káros a magyar kormány ipari kőkorszakból újra előkerült, szakmunkások képzését erőltető, a gazdasági kamara elnöke által melegen üdvözölt zagyvasága.

Ha egy kínait kérdeznénk a magyar elképzelésről, bizonyára felvetné: vajon mi lesz a frissen kiképzett melósokkal, akik munkáját a képzés végére „elveszik”? No nem a migránsok, hanem a technikai fejlődés következményeképpen létrejövő találmányok, robotok, technológiai rendszerek. Valamilyen okból Kínában a „fejlődés” szónak más jelentése van, mint itthon. A kínai acélipar tulajdonosai és vezetői értik ezt a szót. Ami óriási dolog. Tudni kell, hogy a kohászatban fél évszázados vagy akár régebbi technológiák és gépek napi használata nem számít rendkívüli dolognak. Annál inkább rendkívüli és hosszadalmas egy új technológia bevezetése. Nyilván így volt Kínában is, egészen mostanáig. Képzeljük el, hogy az eddig is legendásan olcsó kínai acél nem csak árában, minőségében is versenyképes lesz bárhol a világon. Illetve már az. Ég veled, Dunaferr!

A magyar–kínai kapcsolatok – Orbán Viktor miniszterelnök személyes közlése! – sosem voltak jobbak. A magyar kormány szilárdan hisz a fényes jövőben. Engedtessék meg a jóslatot szkepticizmussal fogadni. A hazai szakmunkásképzés (igazi retró kifejezés a hetvenes évekből), valamint az innovációhoz, a kutatáshoz való hozzáállás inkább egyfajta gépromboló szemléletet idéz fel. Az állami oktatásban szó sem lehet arról, hogy valami korszerűt is tanuljon a (szakmunkásjelölt) nebuló. Így a kínai–magyar kapcsolatok egyoldalúak lesznek. A tudás hatalom, tanulni nem szégyen. A kínaiak is így kezdték. Tanultak a japánoktól, az amerikaiaktól (ezt-azt le is másoltak, de ezen már túlléptek).

A tudás jelenleg a kínai fél kezében összpontosul, és ez így lesz a jövőben is. Erre a magyar kormány oktatáspolitikája is garancia. Hogyan beszélhetünk tehát egyenlő felek közötti, kölcsönös előnyöket eredményező viszonyról? A tudás lehetővé teszi az erőforrások maximális hatékonysággal való kiaknázását és olyan anyagi javak megteremtését, amelyek felhasználásával az egyik fél döntő fölénybe kerül. Magyarán: a kínai befektetők kilóra vesznek meg mindent, amit akarnak. Erről a budapesti belváros ingatlanpiacán máris szép történetek keringenek – nem alkudozó, a vételárat szemrebbenés nélkül kifizető vevőkről. A magyar állampolgárok pedig hamarosan új ellenséget találnak maguknak, aki mindent felvásárol. Például előlük is. Lehet rá ideológiát, esetleg némi rasszizmussal megfűszerezve új radikális politikát is építeni.

De félre a tréfát: hogyan tudnak majd az új otthont óhajtó fiatal, szakmunkásképzőből frissen „szabadult”, családot alapítani igyekvő magyarok versenyezni velük? A magyar állam segít? Vagy öt év múlva a központi források szűkössége miatt újabb plakátkampány indul: „ha kínai vagy, nem veheted meg a magyarok lakását” címszóval? Fel kellene fogni: katasztrófa fenyeget, nem évtizedek múlva, hanem pillanatokon belül.