A labdarúgásban elemi szinten él a hedonizmus. A görög „öröm” szóból származó erkölcstani elmélet szerint az élet legfőbb értelme és célja törekedni az élvezetekre és a gyönyörökre, kerülni a fájdalmat, a kellemetlent. A futballhoz kapcsolódó emlékképek e felfogás szerint vannak rendszerezve, az emberek többsége a pozitív, mi több, katarzist kiváltó eseménysorokra emlékszik. Puskás visszahúzós csele 1953. november 25-én, az Anglia elleni legendás, 6:3-as mérkőzésen; Marco van Basten elképesztő kapáslövése az 1988-as Eb-döntőn a Szovjetunió kapujába; Sergio Agüero angol bajnoki címet érő találata 2012-ben a Queens Park Rangersnek. Kinek éppen mi.
A katarzisnak, a beteljesülésnek kiemelt jelentősége van. Egyszerűen azért, mert nincs még egy sportág, amelyben a legfontosabb várható esemény eljövetelének valószínűsége ennyire alacsony. Lehetetlen, hogy egy kosár- vagy kézilabda-mérkőzésen ne zörrenjen meg a háló. Egy futballmeccsen azonban ez könnyen elképzelhető. A stadionokba kilátogató hívők emiatt várnak arra minden egyes alkalommal, hogy valaki megtörje a (gól)csendet. Ezért költenek a világ legjobb csapatai font- és eurómilliókat támadó egységükre. Ezért fontosabb a modern labdarúgás létezése óta a támadás a védekezésnél. Vagy ahogy Chris Anderson és David Sally a Számháború című könyvükben írják: „A foci maga a gól, a gól pedig maga a foci.” Aki ezeket ipari mennyiségben szállítja, azt a nép piedesztálra emeli.
A hedonizmus és a katarzis tárgyi leképeződése a francia futballszaklap, a France Football által 1956-ban alapított és azóta minden év végén átadott Aranylabda. A fénylő aranygömböt az újság szakírói – a hivatalos álláspont szerint – az adott naptári esztendő legjobbjának adják. Az eddigi díjazottak névsorát (Lev Jasin 1963, Franz Beckenbauer 1976, Matthias Sammer 1996, Fabio Cannavaro 2006) böngészve egyértelmű: elvétve kapta az elismerést olyan, akinek feladata nem egy esemény előidézése, hanem a megakadályozása. A mintázatot egészen addig lehetett az elfogadható kategóriába tenni, amíg el nem érte a labdarúgást a számok és a végtelen statisztikák kora. Ma már mindent lehet mérni, elemezni, részleteiben vizsgálni – a XXI. századot mégis Lionel Messi és Cristiano Ronaldo Aranylabdái uralják.
Mindketten a labdarúgás történetének kiemelkedő egyéniségei – de 2007 után tényleg minden évben ők nyújtották a legjobb teljesítményt? Félig-meddig magyarázat, hogy 2010 és 2016 között a FIFA Év játékosa díját és az Aranylabdát összevonták, így a csapatok edzői és kapitányai is voksolhattak. Ezáltal a szakmai verseny népszerűségi vetélkedéssé alakult.
A francia hetedosztályból előhúzott N’Golo Kanté labdaszerzései, futóteljesítménye és szerelési készsége nélkül az angol kiscsapat, a Leicester City soha nem ünnepelt volna Premier League-elsőséget. Pep Guardiola hiába fejlesztette tovább a Johan Cruyff-féle totális futballt, Andres Iniesta és Xavi Hernández intelligenciája nélkül ez sosem teljesedett volna ki. A Barcelona két zsenije ráadásul 2010-ben tarolt: előbbi gólja vb-győzelmet ért, csapatukkal bajnokságot és spanyol szuperkupát nyertek, hiába. Andrea Pirlo a valaha élt egyik legnagyobb mélységi irányító. Úgy olvasta a pályán történteket, mint más a napilapokat. Mértani pontosságú passzai négy bajnoki címet hoztak a Juventusnak, a válogatott vezéralakjaként 2006-ban magasba emelhette a vb-trófeát. Semmi – és a sor hosszan folytatható lenne.
A labdarúgás mára sok összetevős egyenletté fejlődött, ezért szakmai és erkölcsi felelősségként kellene kezelni annak megértetését, hogy egy gólhoz sokszor többet tesz hozzá egy-egy „háttérember” zsenialitása, mint a szerzője. Más szóval, ha a szemnek sokszor láthatatlant (vagy kevésbé látványosat) megpróbálnák széles körben ismertté és elismertté tenni, az a játék magasabb szintű értését jelentené.
