A kilencvenes évek előtt és utána is egy ideig ők voltak azok, akiket az éppen regnáló hatalom gyanakodva szemlélt. Ők voltak azok, akik merték tenni a dolgukat. Szó sincs arról, hogy nosztalgiázva a nemzet lázadó értékőreinek kiáltsam ki valamennyit. De az bizony tény, hogy a rendszerváltásban ők voltak azok az egész hazában – a kicsi falutól a fővárosig –, akik munkahelyén, a művelődési házakban összegyűltek a kezdeményezők, a valamit akarók, és az éjszakába nyúlón váltották meg a világot. Az is jó, hogy most is őket kéri számon Szabó Zoltán Attila a Beindulni Csabira című cikkében. Ma is fontosak ugyanis.
Van köztük egészen csóró, aki a mindennapi betevőt is nehezen keresi meg, és van, aki jól megél. De egy dologban megvan a közös nevezője a többségnek, annak a néhány ezer embernek. Akarják a jobbat, és tesznek is érte, akár széllel szemben is. Ismerik az értelmiségi és az írástudó felelősségét. Kisebb és nagyobb közösségeikben van véleményük a világról. Nem eltűrik a viszonyokat, hanem változtatni akarnak, tenni akarnak az emberekért.
A programokban a celebeken és Bunyós Pityun túl a helyi közösségek is mind erőteljesebben vannak jelen. Az utóbbi években a „falunaposodás” igenis kezd sokkal jobb irányba változni. Minden faluban és városban (abban egyetértek a cikk írójával, hogy a „falunaposodás” akár a fővárosi Erzsébet téri programokig terjedhet), amely ad magára, kezdik felismerni a helyi és az örök értékeket. (Mert igenis vannak örök értékek: hűség, konokság, szülőföldszeretet.) Észreveszik az omladozó hegyi kápolnát, a faluvégi keresztet, a régi kapualjat, a több száz éves fát, az elhagyott szőlőhegyet. Egy régi villamost. Felismerik, hogy ezek fontosak a mai kor számára is. Nem múzeumi tárgyként, hanem mert hordoznak valami gondolatot, amely ma is fontos. Őseinktől örökölten. Helyi történeteket is új életre keltenek. A falunapokon a „gatyaletolós”, a szó legrosszabb értelmében használt ócska dolgok mellett ott vannak ezek az értékek is. Igaz, hogy mindez egyelőre valami totálisan eklektikus katyvaszban jelenik meg – de ott van már. Bizony az értéket kell belopni az értéktelen közé. A korpa közé kell tenni a gyöngyöt. Fordított jelenség figyelhető meg ahhoz képest, mint amikor egy csepp méreg kerül a mézbe, és minden megromlik. Most a mérget kell hatástalanítani. De nem vezényszóra.
A Szabó Zoltán Attila cikkében felsorolt celebek és művészek megfelelő környezetben értéket is tudn(ná)ak közvetíteni. A jelenséget a maga komplexitásában érdemes elemezni.
A szerző következtetése igazságtalan, amikor bűnbakot keres és talál a kultúraközvetítők, népművelők, művelődésszervezők, andragógusok csoportjában.
Jómagam is népművelőként vagyok szereplője ennek az átkos-áldott szakmának. Egyrészt büszkeséggel és elégedettséggel tölt el, hogy annak a körnek vagyok a tagja, amely ma is annyira fontos, hogy rá akarnak hárítani minden felelősséget a kultúra elértéktelenedése miatt. Számítanak ezek az emberek, akiket, úgy tűnik, nem szeret a cikk írója. Igaz, hogy nagy a felelősségük, a felelősségünk, de nyakunkba varrni a falunaposodást (a nemzet elbutulási folyamatának egy eszközeként), az nemcsak hiba, hanem méltánytalan állítás is. Visszautasítanám akkor is, ha csupán magam volnék. De nem magam vagyok. Sokan vagyunk akik hasonlóan gondolkodunk.
Federico García Lorca így írt: „A finom érzékenységű és minden ágában – a tragédiától a bohózatig – jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát. Ám a lezüllesztett színház, ahol Pegazus szárnyait patái helyettesítik, egy egész nemzetet tud közönségessé tenni és elaltatni”.
A kultúrára vonatkoztatva ezt vallom magam is. Nem transzparensek és projektek szép gondolataként, hanem a napi gyakorlatban, eszközként és érvként.
Nézzük meg, hogy kik szervezik a falu- és városnapokat, adventi vásárokat, fesztiválokat! Egyre kevesebb a szakember ezek környékén. Lenyúlják a kft.-k, a nagy rendezvényszervező cégek, a közösségek nélküli alkalmi egyesületek. Ahol a pénzen kívül az egyetlen fokmérő, hogy sokan jöjjenek, és díjmentes vagy olcsó legyen minden.
Igen, így lett az elmúlt években az adventi várás helyett adventi vásár. Gyönyörű a magyar nyelv. Néhány betűt megcserélünk, és meg is van a vásár.
Ha Szabó Zoltán Attila szerkesztő-kritikus célja a provokálás volt – avégett, hogy beszéljünk a jelenségről –, akkor sikerrel járt, és ez rendjén van. Azonban még inkább az volna rendjén, ha a káros és a kultúrát egyre rosszabb pozícióba hozó folyamatokat, történéseket nem egy-egy ember vagy csoport nyakába varrnánk, hanem az összes szereplőt megvizsgálnánk. Különben azok is feladják napi harcukat, akik még értik a „kiművelt emberfők” fogalmát. Egyúttal maradok tisztelettel a szerző iránt, amiért kiváltotta belőlem ezeket a gondolatokat.
A szerző népművelő
