Önálló Európa vagy nemzetek uniója?

Továbbra sem világos, hogy mit akarunk Európával. Mi végre létezik?

A másik nagy hiba, ha nem éppen bűn, hogy Európát felülről, a brüsszeli intézmények funkcionális racionalizmusával igyekeztek homunculussá éleszteni ahelyett, hogy alulról kezdték volna. A régiók, nemzetek Európájából kellett volna kiindulni. Az az unió, amelyet a volt lengyel államfő félt, nem föderális, és nem az elégséges kompetenciák szintjén működik, hanem egyre hangsúlyozottabban jakobinus modellt kényszerít ránk: központosítást, büntető autoritarizmust és időnként homályos döntéseket. Ebben is Monnet a mesterük, aki az Emlékirataiban azzal dicsekszik, hogy mindig az árnyékot választotta, valahányszor az európai közvélemény számára valami váratlan és kellemetlen következmény került a napvilágra. Megvárta, amíg az emberek belefáradnak. Analóg a helyzet a magyar történelemben már ismert felvilágosult abszolutizmussal: mindent a népért, de semmit a nép által. II. József hatezer rendelettel kormányzott, hogy a halálos ágyán három kivételével mind visszavonja.

A harmadik hiba, hogy a szovjet rendszer bukása után elsietve vettek fel olyan országokat az EU-ba, amelyek nem voltak erre felkészülve. Talán még sokan emlékeznek: a kilencvenes években Lengyelországot, Magyarországot és Csehszlovákiát (később Csehországot) találták eléggé érettnek a felvételre a koppenhágai kritériumok alapján. Aztán – miután jól megvárakoztatták a három testőrt – egyszerre tíz államot is a szőnyegre hívtak. (Mindezt nem felvételi sovinizmusból hánytorgatjuk fel, hiszen egymásrautaltságunk fontosabb bárminél, de jó példa a fent említett döntési homályra, amelyre nincs kellő magyarázat. És amely alapján azt feltételezzük, hogy a döntéshozók ritkán szuverének.)

A negyedik hiba: sosem jelölték ki világosan, hogy hol vannak az EU határai (ezért lehetséges a törökökkel folytatott macska-egér játék, melyben az egér néha átváltozik macskává és fordítva), ráadásul az európai építkezés pontos célja sem világos: akarja-e vagy sem az EU a teljes, vagyis a politikai szuverenitást? Fegyverkezik-e, hogy önállóságát megvédje, vagy az Egyesült Államoktól bérel katonai eszközöket – svájci frank alapon?

Az Európai Unió nélkülözhetetlen intézmény számunkra. Ráadásul annak ellenére, hogy sok minden elválasztja egymástól az európai nemzeteket, ugyanabból a kulturális, keresztény és történelmi mátrixból származunk. Raymond Abellio francia filozófus szerint a hatalom napjainkban nem nemzetenként, hanem kontinensenként szerveződik. Ezek után továbbra is kérdés: mit akarunk Európával? Mi végre létezik? Önálló Európai Uniót akarunk-e, vagy a mostani, a merkeli indíttatású, a multinacionális lobbik által szorgalmazott United Colors of Benettont? Mert abban igaza van Lech Walesának: „a kapitalizmus nehogy már azt jelentse, hogy a tőkések 10 százalékáé a javak 90 százaléka! Nem azt mondom, hogy vegyük el tőlük, de az a pénz nem dolgozik. Ha nem így lenne, minden baj megoldódna.” Az irdatlan mennyiségű vagyonok tulajdonosai közt dúló vak és süket harmadik világháború új katonákat keres: a bevándorlókat. Az évtizedeken át tartó küzdelem után obsitot szerző európai fehér bennszülöttet vagy nyugdíjba küldik, vagy esztelen fogyasztásba hajszolják.

A politikailag is önálló Európai Unióval már lehetne érzelmileg azonosulni, és érte áldozatokat hozni. Kérdés: mennyire vagyunk hajlandók erre a kitenyésztett individualizmusunkkal és a jelenbe zárt viszonylagos kényelmünkkel?

A szerző politológus