Tocsik Márta tocsikolt. Ezért pedig kegyetlenül meghurcolták. Emlékeznek, kedves olvasók? Az ügyvédnő a belterületi földek lealkudásáért kapott tízszázalékos sikerdíjat, mintegy 804 millió forintot. A botrányt bírósági tárgyalások garmadája követte, az összeg túlnyomó részét visszaperelték tőle, rendre megfenyegették, ez korai halálában is szerepet játszhatott. Nem kívánom tovább elemezni az ügy szálait, sem Tocsik Márta esetleges túldíjazását. Az eset 1996-ban pattant ki, 1997-ben került a történet a jog asztalára. 804 millió forintról volt szó („csupán”), ám ez a summa is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megingassa Horn Gyula erős kádári reminiszcenciákat hordozó uralkodását.
Az 1998-as választások közeledtével – épp húsz esztendeje történt, érdemes felidézni – egyre tiszteletlenebbül beszéltünk az akkori miniszterelnökről, az újonnan forgalomba került százforintost is róla neveztük el (kicsi és kétszínű – hallottuk, és továbbadtuk a villamoson, sorban állás közben, kocsmaasztalnál, ha fizetésre került sor). Horn Gyula így sem hitte, hogy elveszítheti a választást. Igaz, a közvélemény-kutatások is jócskán alájátszottak. Magabiztosságában elkövetett néhány, utóbb végzetesnek bizonyuló hibát. Egyrészt igyekezett tépelődő szövetségesét, az SZDSZ-t kiiktatni, lehetőleg minél jobban kiszorítani a politikai arénából. Amivel, mint utóbb kiderült, saját kormányképességét fúrta meg. Másrészt Grósz Károly örökébe lépve végtelen cinizmussal meghirdette a nagymarosi vízlépcső felépítését – mintha nem is történt volna meg a rendszerváltozás 1990-ben. Emlékezhetünk, hogy a korábban jelképpé magasztosult, Dunaszaurusznak gúnyolt otromba erőműterv összerántotta Horn Gyula ellenfeleit a szabad demokratáktól a népiekig, akik február legvégén tömegtüntetést tartottak a Parlament előtt.
Hogy miért hozakodom elő ilyen vízözön előtti ügyekkel? Mert tanulságosak. Játszunk el a gondolattal, mi lenne, ha a húsz évvel ezelőtti események valamilyen formában megismétlődnének. (Netán most történnének meg először.) Érdekelne-e valakit Tocsik Márta sikerdíja 2018 elején, Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és „Pharaon professzor” messzire vetülő árnyékában, befolyással lenne-e a választásokra? Valószínűleg néhány nap után ad acta tennénk magunkban. Kivonulnánk-e legalább annyian az Országház elé, mint húsz éve, ha a kormány megállapodna a szlovákokkal a nagymarosi vízlépcső megépítéséről? Ez sajnos nem is kérdés. Ám ha kivonulnánk is, az sem vetne jelentősebb hullámokat a hazai politikai pocsolyában. A Dunaszaurusz réme ma jóval kevesebb embert mozgósítana. Hiszen az egyéb (kisebb horderejű, mégsem elhanyagolható) környezetvédelmi skandalumok (a Városligeté vagy a Római-parté) is alig érdekelnek országosan valakit.
Mi történt velünk, magyarokkal? Miért megyünk el jóval zavarosabb ügyek, felháborítóbb lépések mellett szinte közömbösen, miközben a Horn-időkben már ökölbe szorult kézzel dühöngtünk volna miattuk? Több válasz adódik, egyik sem túl szívderítő. Nyilvánvalóan belefáradtunk. Furcsa önvédelmi reakcióként eltemettük harciasabb énünket. A többség, aki zsigereiben érzi, hogy a magyarságot zsákutcába vezették, most csöndben, valamiféle különös hangulatú, fatalista álnyugalommal kivár. Egy részük talán a széttagolt ellenzék valamelyik csoportjára adja voksát, vagy tiszteletét sem teszi majd szavazókörzetében április 8-án. Netán a Fideszre húzza be az ikszet – végképp örömtelenül, a „nincs jobb” gondolatkör igézetében élve.
Természetes, hogy nem mennek utcára azok (legfeljebb egy újabb „békemenet” erejéig), akik máig lelkes hívőként kritikátlanul figyelik a miniszterelnök minden szavát. Jóval szélesebb csoportot alkotnak a muszájfideszesek. Végtére is az országban nyugalom uralkodik, a népvándorlást feltartóztatták, igazi alternatíva sincs – halljuk az érveket. (Utóbbira ’98-ban is gyakran hivatkoztak a szocialisták. Akkor egy egészen másmilyennek tűnő Fidesz éppen a „van más választás” ígéretével kampányolt.) Az önbecsapás olykor furcsa tüneteket produkál. Egyetemi professzortól hallottam a minap, amikor az extrém tőkekoncentrációra, penetráns példaként a Mészáros-féle gazdasági habzsolásra terelődött a szó, hogy mindez nagyon helyes, mert csúnya módon ugyan, de legalább épül a „nemzeti burzsoázia”.
A legutolsó jelentős csoport hozzájuk köthető. Tudomásul kell vennünk, hogy a Fidesz-uralom fennmaradásához egyre több honfitársunknak fűződik anyagi érdeke, amit érthető gondolatkapcsolással az ország érdekének is gondolnak.
Mégis. Történelmi léptékben szemlélve jelenlegi állapotunk pszichológiai és morális okokból sem lehet tartós. Vajon akad-e ügy vagy politikai fejlemény, amely összeránt, felébreszt minket még a választás előtt?
