Mi történt velünk, magyarokkal? Miért megyünk el jóval zavarosabb ügyek, felháborítóbb lépések mellett szinte közömbösen, miközben a Horn-időkben már ökölbe szorult kézzel dühöngtünk volna miattuk? Több válasz adódik, egyik sem túl szívderítő. Nyilvánvalóan belefáradtunk. Furcsa önvédelmi reakcióként eltemettük harciasabb énünket. A többség, aki zsigereiben érzi, hogy a magyarságot zsákutcába vezették, most csöndben, valamiféle különös hangulatú, fatalista álnyugalommal kivár. Egy részük talán a széttagolt ellenzék valamelyik csoportjára adja voksát, vagy tiszteletét sem teszi majd szavazókörzetében április 8-án. Netán a Fideszre húzza be az ikszet – végképp örömtelenül, a „nincs jobb” gondolatkör igézetében élve.
Természetes, hogy nem mennek utcára azok (legfeljebb egy újabb „békemenet” erejéig), akik máig lelkes hívőként kritikátlanul figyelik a miniszterelnök minden szavát. Jóval szélesebb csoportot alkotnak a muszájfideszesek. Végtére is az országban nyugalom uralkodik, a népvándorlást feltartóztatták, igazi alternatíva sincs – halljuk az érveket. (Utóbbira ’98-ban is gyakran hivatkoztak a szocialisták. Akkor egy egészen másmilyennek tűnő Fidesz éppen a „van más választás” ígéretével kampányolt.) Az önbecsapás olykor furcsa tüneteket produkál. Egyetemi professzortól hallottam a minap, amikor az extrém tőkekoncentrációra, penetráns példaként a Mészáros-féle gazdasági habzsolásra terelődött a szó, hogy mindez nagyon helyes, mert csúnya módon ugyan, de legalább épül a „nemzeti burzsoázia”.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!