A pápa és az emberjogi imperializmus

A nemzet, a család lebontásának narratívája kisajátította az atlanti világ beszédtereit.

E „népvándorlás” – a Népszava az első oldalán provokál, miszerint „Népvándorlással érkeztünk mi is a Kárpát-medencébe” – sokkal összetettebb jelenség, nem egyszerűsíthető a merkeli meghívásra. De a változatosságot hirdető mantra ad „értelmet neki”. A nemzet, a család, az identitás régóta zajló lebontásának narratívája kisajátította az atlanti világ fő beszédtereit. A dekonstrukció vetette meg azt a Prokrusztész-ágyat, amibe naplementéje után a fehér európai belefekhet. Oly mértékben birtokolja a politika beszédtémáit a posztmarxista baloldal, hogy a jobboldalok kormányrúdhoz jutó része kénytelen alkalmazkodni hozzá, ha nem akarja magát a populisták, a reakciósok, a macsók, a homofóbok és – szalonképesen szólva – a „konzervatívok” gettójában találni.

„Hiába a konzervatívok erőszakos fellépése – így a Népszava –, a pápát segítheti a hívek döntő többségének feltétlen támogatása.” Az „erőszakosság” csupán annyi, hogy szeptemberben több mint hatvan pap és tudós egy dokumentumban súlyos vádakkal illették a pápát. A Népszava túloz: az „erőszak” nem a teológiai érvelésben és nem a felelősségre vonásban keresendő, hanem a stílusban, útszéli gorombaságban. Márpedig ilyesmi nem történt. Az Egyesült Államokban élő Barna Teréz, a kanadai konzervatív Égards esszéistája néhány hete fordította le Thomas G. Weinandy köztiszteletben álló amerikai teológus november elsején nyilvánosságra hozott levelét, amit a pápának címzett. Ez a fontos dokumentum is bizonyítja, hogy a tiltakozást az egyházfői funkció iránti tisztelet kíséri.

Amikor a külföldi világlapok a „konzervatív erőszakról” írnak, a maguk posztmarxista és újliberális módszereit vetítik rá démonizált ellenségükre, amely az általuk erőltetett haladásutópia útjában áll. A szellemileg is eltunyuló Nyugaton a tévés vitacsörték szintjén dőlnek el a nézők lelkében korunk nagy kérdései, és dicsőülnek meg kortárs poszterhősök. A befogadó magatartást, a párhuzamos kultúrák „boldog együttélését” sulykoló progresszívek a velük szembehelyezkedő konzervatív magatartást klinikai esetnek nézik, mint Brezsnyev a belső ellenzékét. Alain Finkielkraut, a ’68-as baloldaltól megcsömörlött baloldali filozófus írta A hálátlanság című könyvében, hogy a napjaink atlanti világában a „reform” a varázsszó. A „konzervatív” szitokfogalom. A konzervatív félti szerzett jogait, a múltba kapaszkodik, szorong a posztmarxista jelenből származó jövőtől, nem ugrik fejest az ismeretlenbe, és nem akar a határokat semmibe vevő, illegálisan átlépő – tehát hódító – migránsokat. És azt kérdezi – joggal –, hogy hol itt a haladás? A „reakciós” konzervatív nem nyitott a Másik felé. Igaz ugyan, hogy korábban épp a posztmarxisták mestere, Sartre hetvenkedett azzal, hogy „a pokol, az a másik ember”, de ő fehér kortársaira gondolhatott, mivel Kuba volt a választott hazája.

A „haladárok” nemcsak nyelvileg kriminalizálják a hazához, a nemzethez, a családhoz, a hagyományok kötőerejéhez ragaszkodó magatartást, hanem egyre kiterjedtebb jogi intézkedésekkel büntetik a multikulturális társadalom kényszereivel szembehelyezkedő értelmiségieket. S mivel a nép (a vidéki maradiak, a külvárosi tévéprolik, a kütyük fogyasztásában tobzódó, fehér, többségi társadalom) magatartása is alapjában konzervatív, parlamenti törvényekkel kell kényszeríteni, alkotmánybírósági, európai bírósági döntésekkel kell regulázni őket a másság befogadására. Legutóbb Francois Hollande francia elnök kényszerített ki számos ilyen intézkedést, az utcai tüntetések ellenére.

Ferenc pápa az uralkodó média tapsai és elvárásai közepette több sajátos megnyilvánulást tanúsított már eddig is az elmúlt években, de szeptemberben két méretes követ dobott a katolikusok, egyáltalán a kereszténység amúgy is felkavart tavába. Szeptember 19-én határozatban oszlatta fel a II. János Pál által létrehozott intézetet, amely a katolikus házasságot volt hivatott védelmezni. A helyette létrehozott szervezet már minden elképzelhető családformára nyitott. Szeptember 22-én már nyíltan megfeddte híveit, hogy nem mutatnak nagylelkűséget a bevándorlók iránt. Aggódott az európai intolerancia, diszkrimináció és idegengyűlölet miatt. Sőt: elutasította ama erkölcsi parancsolatot is, amely a kulturális és hagyományos vallási azonosságunk védelmére és átadására kötelez. 27-én ismételten felhívta a katolikusokat, „fogadják tárt karokkal” a migránsokat. Tehát a pápa szerint az erkölcsi és a bevándorlással kapcsolatos kérdésekben nem lehet kizárólagosság. Az egyház feladata, hogy kísérje a társadalom fejlődését, és nem az, hogy igazodási pontot jelenítsen meg. (A tanító kullogjon a neveletlen tanítvány után). Erre adott tiszteletteljes, de határozott választ a több mint hatvan „erőszakos fellépésű” konzervatív. Az osztrák Joseph Seifert érsek szerint a pápa „aláássa a katolikus erkölcstan alapvetéseit”. El is bocsátották a Szentszéktől.

Természetesen sokan vannak, akik az egyházfő védelmére kelnek, de ez nem feledtetheti a szomorú tényt, hogy megosztó személyiség. A Népszava felhozza védelmére a pápa melletti felhívás szövegét, amit már 64 ezren írtak alá. Ebből arra a kétséges következtetésre jut, hogy töretlen a népszerűsége. Ám a pápa észak- és latin-amerikai rajongóit ebből a számból ki kell vonni; ők aligha tudják, mekkora dráma zajlik Európában, ahol az elit nagy része – miután biztosította magának külön bejáratú (adó)paradicsomát – azok ellen fordul, akik felemelték, akiktől kultúráját kapta. A Frankfurter Allgemeine Zeitung közben pökhendien kérdez: képes-e az egyház rugalmasabbá válni, igazodni a modernebb világhoz? A „modern világ” – a fetisizált tény, a végső instancia.

A szenteste elmondott pápai beszédet kommentáló francia sajtóban is a Népszavához hasonló hangnem dominál. A L’Obs magazin „Migránsok: Ferenc pápa kimondja, amit mások nem mernek” főcímmel foglalja össze a mondanivalóját, bár képtelen megmondani: mégis kik azok, akik „nem merik kimondani”. Abban a hitben ring az óvatlan olvasó, hogy létezhet egy hallgatag többség, akik a katakombákba húzódtak a mogorva konzervatívok elől. A provokatív, lekezelő hangnemű alcím is beszédes: „A szerkesztők támogatják a pápa segélykiáltását, de aggódnak: a hívőkben süket fülekre lel”. A posztmarxista baloldal szócsövében Patrick Apel-Muller arról ír, hogy „A L’Humanité és olvasói közelebb érzik magukat a pápai szentbeszédhez, mint a belügyminiszter körrendeletéhez ” Vannak csodák a XXI. században is: a L’Humanité áttért a katolikus vallásra, és megvan az a varázslatos adománya, hogy belelát olvasói fejébe, szívébe. Ráadásul olvasótábora megrágta a pápa minden szavát, és patikamérlegre tette a belügyminiszteri körrendelet paragrafusaival. A Sud-Ouest azon sopánkodik, hogy a pápa mondanivalóját sok keresztény elhanyagolja. A Le Républicain Lorrain napilap azonban túltesz mindenkin: „Ferenc pápa Krisztus születését ünnepelve joggal emlékeztetett arra, hogy Jézus, Mária és József migránsok voltak.”

A közvélemény ilyen megdolgozása ellenére érdemes felidézni a Le Figaro napilap december 25-i körkérdését, amit olvasóihoz intézett: „Egyetért-e Ferenc pápa felhívásával, amely a bevándorlók iránti vendégszeretetről szól?” Karácsony másodnapjának késő estjéig 55 863 válaszolóból 72 százalék nemmel szavazott.

Nagyon hiányzik a méltóságteljes XVI. Benedek pápa, aki szálka volt az emberjogi propagandisták szemében, akiknek hálózati ténykedése kimeríti az imperializmus fogalmát.

A szerző politológus