Eszembe jutott a megboldogult Csurka István. Nem a politikus-pártvezér, hanem a „korábbi”, az író. Olyan eset történt ugyanis, amit a média világától távol élő csendes többség el sem tudna képzelni. Én azonban a Magyar Nemzet munkatársaként nagyon is, hiszen hasonló szituációk átélője vagy szemtanúja lehetek nap mint nap. A történet tehát nem példa nélküli, egyre gyakoribb tünete a mai magyar világnak: a Miniszterelnökség kommunikációs államtitkársága letiltotta egyik írásom közlését. Pontosabban interjúalanyom nyilatkozatát.
Mi történt? És miért Csurkára gondoltam? Előbb hadd válaszoljak a második kérdésre. Az író egy régi-régi Magyar Nemzet-beli tárcájában arról beszélt, mit csinál, amikor „amúgy cenzurálisan” előveszik az illetékesek, és éppen felcsattanna indulatosan. Nos: gondolataiban eltávolodik a megalázó helyzettől. Az atyai tanácsokat adó jóságos elvtárssal szemben ülve magába tekint, és szavaira csak fél füllel figyelve képzeletbeli mozit néz. „Bármely filmet vetítem is magamnak, soha nem fortyanok fel. Türelmesen végighallgatom – legalábbis úgy látszik, mintha azt hallgatnám –, hogy miért lehetetlen azzal az éllel a nyilvánosság elé bocsátani művem egy bizonyos passzusát. Belátóan bólogatok, és megértem, micsoda zavart keltene félremagyarázható mondatom a »jelenlegi helyzetben«, és hogy micsoda akadályokat gördíthet a szocializmus most folyó építésének az útjába egy-egy meggondolatlan kifejezés.”
Filmeket én is egyre gyakrabban nézek magamban „felcsattanás” ellen. A minap egész estét betöltő mozit pergettem, miután a cenzor váratlanul megint vállamra tette jéghideg mancsát. Interjút készítettem ugyanis. A beszélgetés XIX. századi témáról folyt: a reformkor végénél indult, negyvennyolc-negyvenkilencet alaposan elemeztük, eljutottunk a kiegyezésen át az I. világháborúig. Partnerem, egy állami főhatóság alá rendelt intézmény tudós munkatársa búcsúzóul annyit mondott, még kikéri a felettesek engedélyét. Nem hangzott jól, de hazatérve megírtam az interjút. Másnap reggel jött az üzenet: a Miniszterelnökség illetékesei megtiltották, hogy az illető a reformkorról, Kossuth Lajosról és Ferenc Józsefről nyilatkozzon a Magyar Nemzetnek. Indoklás: nincs.
Tisztességes választ soha nem kaptunk hasonló helyzetben. A kanonizált verziót, hogy azért a tilalom, mert laptulajdonosunk három éve „csúnyát mondott” a miniszterelnökre, nem vehetjük komolyan. Ez legfeljebb ostoba hivatkozási alap, amit oly nagy átéléssel és oly sokszor ismételget például Balog Zoltán „emberminiszter”, imigyen próbálva megindokolni a megindokolhatatlant. Azt, hogy miért lehetetleníti el a szabad sajtót a fennhatósága alá tartozó intézményekben.
Nyilvánvaló, hogy sokkal felemelőbb nem kellemetlenkedő sajtómunkásnak nyilatkozni, aki nem üti bele mindenbe az orrát, mert belátja, hogy az – Csurka szavaival – esetleg zavart kelthetne „a jelenlegi bonyolult helyzetben”. Itt tehát a gyávaság munkál. Ugyanakkor az is egyértelmű: el kell lehetetleníteni a „rosszul kérdezőket”, a „kákán is csomót keresőket”, velük együtt a nem kormánybarát, tehát potenciálisan veszélyes, fontos, ám nemkívánatos információkkal rendelkező nagytőkét. Bojkott, embargó, a tulajdonosok megszorongatása, lélektani hadviselés mind-mind helyet kap a szélesre szabott eszköztárban. Minden meg van engedve. Még a reformkorról sem kaphatnak információt az effélék!
Fantazmagória lenne mindez? Becsapjuk magunkat, és valójában szó sincs központi ukázról? Kizárólag az apparátus túlbuzgóságának áldozatai a kritikus sajtó újságírói? A kormányfő talán nem is tud erről? A próba ez esetben egyszerű: Orbán Viktorhoz kell fordulnunk, demokratikusan megválasztott felelős miniszterelnökként tegyen igazságot. Beszéljen munkatársaival, barátaival, tisztelőivel, hogy ne akadályozzák a tájékoztatás szabadságát.
Ha nem teszi, és nem történik változás, az is válasz. Akkor idővel mindannyian úgy járhatunk, mint Csurka István másik tárcájának – és sok egyéb írásának – hőse, a Nehézfiú egy téeszlátogatáson. Az udvaron elviselhetetlen bűz terjeng, ám az ott dolgozók már megszokták, fel sem tűnik nekik. Az istállók közül visszatérve falatozásba kezdenek, a sertészet vezetője pedig feltesz egy „irodalmi” kérdést: „– Tessék mondani, de őszintén! – és közelebb hajolt Nehézfiúhoz. – A szájkosárral hogy állunk most? Íróilag? Van még? Nehézfiúnak tele volt a szája véres hurkával. Előbb le kellett nyelnie legalább a felét. – Ó, az ma már nálunk is teljesen esetleges, mint itt önöknél a trágyabűz – mondta aztán, s mivel a sertészet vezetőjét nem elégítette ki ez a válasz, kénytelen volt egyedül nevetni a saját viccén.”
Hogy visszatérnek-e az „esetleges bűz” szürke hétköznapjai, az 2018 tavaszán igazán csak rajtunk múlik.
