Tisztességes választ soha nem kaptunk hasonló helyzetben. A kanonizált verziót, hogy azért a tilalom, mert laptulajdonosunk három éve „csúnyát mondott” a miniszterelnökre, nem vehetjük komolyan. Ez legfeljebb ostoba hivatkozási alap, amit oly nagy átéléssel és oly sokszor ismételget például Balog Zoltán „emberminiszter”, imigyen próbálva megindokolni a megindokolhatatlant. Azt, hogy miért lehetetleníti el a szabad sajtót a fennhatósága alá tartozó intézményekben.
Nyilvánvaló, hogy sokkal felemelőbb nem kellemetlenkedő sajtómunkásnak nyilatkozni, aki nem üti bele mindenbe az orrát, mert belátja, hogy az – Csurka szavaival – esetleg zavart kelthetne „a jelenlegi bonyolult helyzetben”. Itt tehát a gyávaság munkál. Ugyanakkor az is egyértelmű: el kell lehetetleníteni a „rosszul kérdezőket”, a „kákán is csomót keresőket”, velük együtt a nem kormánybarát, tehát potenciálisan veszélyes, fontos, ám nemkívánatos információkkal rendelkező nagytőkét. Bojkott, embargó, a tulajdonosok megszorongatása, lélektani hadviselés mind-mind helyet kap a szélesre szabott eszköztárban. Minden meg van engedve. Még a reformkorról sem kaphatnak információt az effélék!
Fantazmagória lenne mindez? Becsapjuk magunkat, és valójában szó sincs központi ukázról? Kizárólag az apparátus túlbuzgóságának áldozatai a kritikus sajtó újságírói? A kormányfő talán nem is tud erről? A próba ez esetben egyszerű: Orbán Viktorhoz kell fordulnunk, demokratikusan megválasztott felelős miniszterelnökként tegyen igazságot. Beszéljen munkatársaival, barátaival, tisztelőivel, hogy ne akadályozzák a tájékoztatás szabadságát.
Ha nem teszi, és nem történik változás, az is válasz. Akkor idővel mindannyian úgy járhatunk, mint Csurka István másik tárcájának – és sok egyéb írásának – hőse, a Nehézfiú egy téeszlátogatáson. Az udvaron elviselhetetlen bűz terjeng, ám az ott dolgozók már megszokták, fel sem tűnik nekik. Az istállók közül visszatérve falatozásba kezdenek, a sertészet vezetője pedig feltesz egy „irodalmi” kérdést: „– Tessék mondani, de őszintén! – és közelebb hajolt Nehézfiúhoz. – A szájkosárral hogy állunk most? Íróilag? Van még? Nehézfiúnak tele volt a szája véres hurkával. Előbb le kellett nyelnie legalább a felét. – Ó, az ma már nálunk is teljesen esetleges, mint itt önöknél a trágyabűz – mondta aztán, s mivel a sertészet vezetőjét nem elégítette ki ez a válasz, kénytelen volt egyedül nevetni a saját viccén.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!