Érdekes vitában vettem részt a minap. Történelmi párhuzamok körül csaptak össze a vélemények a választás kapcsán. Majdnem azt írtam: indulatok. Mivel az „összefogás” napjainkban szitokszó lett, az 1867-es kiegyezés lett a „kályha”, amit a rivalizáló ellenzéki pártok számára kiindulási pontként kínált fel valaki. Nem rossz választás.
Csaknem harminc évvel vagyunk a rendszerváltás után. 1867-ig majd húsz év telt el az 1848-as forradalom és szabadságharc eltiprását követően. A megtorlás akkor a kivégzéseken, a sorozásokon át a hivatalnoki kar lecseréléséig, az uralkodó korlátlan hatalmán alapuló önkényéig terjedt. Mindez alapértékké tette hazánkban a passzív ellenállást. Az aradi vértanúk emléke, a mindennapokat átható sérelmek a Habsburg-házat a gyűlölet központi tárgyává tették. Deák Ferenc mégis békejobbot nyújtott Ferenc Józsefnek. Miért? Mert az ország hanyatlásnak indult.
A passzív rezisztencia, a befelé fordulás, a gazdaság pénzügyi kizsákmányolása az ország teljesítményét folyamatosan csökkentette. A fejlődés leállt, egyre jobban elszakadtunk az európai országoktól, ahol az ipari forradalom térnyerése gyorsuló növekedést eredményezett. Nyílt az olló. A dilemma az volt: a függetlenségért folytatott küzdelemnek megfelelő ára-e az ország tönkremenetele? A kölcsönös érdekek feltárása és tudomásulvétele vezetett az 1867-es kiegyezéshez: létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia.
Deák Ferenc idejében az ipari forradalom (gőzgép, vasút, malmok, „ipar 1.0”) felzárkózási esélyt jelentett. A kiegyezés igazi sikereként rohamos fejlődésnek indult a mezőgazdaság is. A gyáripar súlya a nemzeti jövedelemben jócskán megduplázódott (1867: 7 százalék; 1900: 16,2 százalék). Ganz Ábrahám gyára a hengerszékeknek, a kéregöntésnek hála világhírű lett. Malomiparunk szintúgy. A vasúti pályák hossza 1865 és 1900 között 2160-ról 17 101 kilométerre nőtt. 1873-ban, Buda, Pest, Óbuda és a Margitsziget egyesülésével létrejött Budapest, majd hihetetlen tempóban épült világvárossá. A kontinensen elsőként mi építettünk földalatti vasutat. Az 1880-as években a fővárosban évente 12 ezer lakás épült. Az Eötvös-reform általánossá tette az elemi iskolát, ezzel kezdetét vette annak az iskolarendszernek a kiépülése, amely számos világhírű tudóst, feltalálót adott a világnak. Megindult a polgárosodás, minden fontos szempontból egyre közelebb kerültünk a Nyugathoz.
###HIRDETES###
A kiegyezés legfontosabb deklarált eredményei: az alkotmányosság helyreállítása, felelős kormány kinevezése, a megyék autonómiájának visszaállítása, a sajtószabadság, a gyülekezési jog érvényesítése. Tömegével jöttek létre különböző társadalmi egyesületek, „körök”, kaszinók. (Megindult a civil élet.) Majd negyven éven át a kiegyezés volt a társadalmi folyamatok alapja. A magyarság vezetői túl tudtak jutni a fájdalmakon és a sérelmeken, hogy a következő generációk teljes életet élhessenek.
Itt jutunk el a mai kor kérdéseihez. Másfél évszázaddal később a társadalmi fejlődés ugyanazon alapkövetelményeit kellene létrehozni. A rendszerváltás során a társadalom megteremtette a jogállamot. Lehetőségei messze jobbak lettek, mint 1867 után: függetlenné váltunk! A magyarok az Európához való felzárkózás esélyének garanciáit látták az alkotmány elfogadásában, az Alkotmánybíróság létrehozásában, a hatalmi ágak szétválasztásában, a demokratikus (befogadó) intézmények felállításában, működésében. Úgy vélték: csak munkájukon múlik, hogy mire jutnak. Meg hogy utolérjük-e a Nyugatot.
Nem így történt.
Az 1867-es kiegyezés sarokpontjait alkotó kérdések 2018-ban új válaszért kiáltanak.
Nincs alkotmányunk. A képviselők a nép és az ellenzék bevonása nélkül hoztak létre egy „alaptörvényt”, azt toldozgatják-foldozgatják, ahogy a hatalom napi érdekei megkívánják.
Nincs felelős kormányunk. A fékeket és ellensúlyokat, a kormány ellenőrzését szolgáló intézményeket az Alkotmánybíróságtól az Állami Számvevőszéken át a Nemzeti Választási Bizottságig szolgai módon vezetik a hatalom hosszú időre bebetonozott kliensei. A kormány uralja a törvényhozást, állami szintre emelte a korrupciót. Eszközként használja a félelem- és gyűlöletkeltést. Egyre gyakrabban merülnek fel aggályok a bíróságok függetlenségével kapcsolatban is.
Nincs önkormányzati autonómia. Sőt semmilyen autonómia sincs, ideértve az egyetemeket, a tudományos intézményeket. A centrális erőtér a hétköznapjainkat is uralja, egzisztenciális függőségek hatják át a mindennapokat.
Elsők között csorbult a sajtószabadság. Hét év után totális a kormányzati médiafölény.
Koholt indokokkal támadják a civileket.
A legszomorúbb, hogy 150 évvel ezelőtt egy idegen, gyűlölt hatalommal jutottunk el a kiegyezésig. Most az általunk megválasztott kormány áll az ország és lakói boldogulása útjában. Politikai elitünk csődöt mondott: vagy hallgat, vagy a sebeit nyalogatja. Győzött a rezsim, amely csak egy szűk kör számára harcol szuverenitásért és meggazdagodásért. Mindene a hatalom és a pénz. Ez a hatalom mindenét elvesztené, ha a demokratikus működés alapvető elvei ismét érvényesülnének. Ha nem kormány-, hanem rezsimváltás lenne. Ha az ellenzéki pártok ki tudnának egyezni egymással.
Mindez ismert azon sokak számára, akik nem tartoznak a hatalom haszonélvezői és a becsapott alattvalók közé sem. De van itt egy újabb pont, ami Deákék számára döntő jelentőségű volt. Ami elengedhetetlen most is: a társadalmi-gazdasági fejlődés jövőbeli kilátásainak, lehetséges alternatíváinak feltárása, mindezek megismertetése a lakossággal (!), ideértve véleményének figyelembevételét is. Mit hoz a digitalizáció? Mit kell tenni a technológiai váltás társadalmi következményeinek tompítására, kezelésére? Ezekben is tudnunk kell eligazodni, hiszen rohamosan változó világban élünk.
A tőke szétfeszítette a nemzeti kereteket. A multinacionális cégek behálózták a világot. A globalizáció hallatlan vagyoni egyenlőtlenségeket hozott létre. A magas munkabérrel működő cégek távozása miatt anyaországaikban azelőtt prosperáló térségek mentek tönkre. Michigan, Pennsylvania, Wisconsin ipartelepeinek rozsdaövezetté válása politikai fordulathoz vezetett az Egyesült Államokban. Az átlagjövedelem ugyanekkor hihetetlen módon megugrott a korábban elmaradott, de alacsony munkabérekkel vonzóvá tett térségekben. De voltak olyan országok is, amelyek nem az olcsó munkaerő vonzására építettek, hanem – a távlatosabb szemlélet jegyében – a tudás primátusát valósították meg.
Kína évente százezer fiatalt küldött amerikai egyetemekre, fizette tandíjukat, és ha diploma után bent maradtak valamely tanszéken, még egy évig a munkabérüket is. (Aztán ezek a tanársegédek gyökeret eresztettek. „A kínai munkatársak három kolléga munkáját végzik el” – mondta nekem egy professzor Los Angelesben.) A tudás, az innovációs térben kialakított kapcsolatrendszer szárnyakat adott a kínai gazdaságnak. Három évtized alatt azok az országok, melyek ugyanígy a tudást – az oktatást, a kutatást-fejlesztést, az innovációt – állították politikájuk tengelyébe (Szingapúr, Dél-Korea, Finnország), nagyszerű gazdasági teljesítményekre lettek képesek. De nemrégiben épp a Magyar Nemzet mutatta be, hogy az orosz kormány elindította Digitális Gazdaság című, 2024-ig tartó programját. Hasonló lépések történtek Kazahsztánban, míg a fehéroroszok Minszk mellett hozták létre a maguk Szilícium-völgyét, ahol 27 ezer informatikus dolgozik 164 cégben.
Az informatika létrejöttében és terjedésében nemzetközileg elismert szerepe volt és van a magyar tudósoknak: legyen szabad Neumann Jánost említenem itt. De ennek hazánkban semmi előnye nem érzékelhető, még programok szintjén sem.
A mai felelős vezetők gondolkodását, törekvéseit nem lehet összevetni Deák, Andrássy, Eötvös jövőbe tekintő, azt formáló munkásságával. Minden arra utal, hogy csupán kullogni fogunk a többi ország után Európa közepén. Lassan megszokjuk. Lemaradásunk azonban évek múltán katasztrófához vezethet. Az illiberális, munkaalapú orbáni állam leértékeli a tudást, noha a XXI. században semmi sem fontosabb nála. Öt-tíz éven belül a digitalizáció („ipar 4.0”) gyökeresen átalakítja a mindennapi életet.
Deák 150 éve ki tudta harcolni a felzárkózáshoz nélkülözhetetlen egyetértést, noha a társadalom Habsburg-ellenessége az egeket verdeste. Napjainkban fel sem merül, hogy a magas szakmai kultúrák megjelenése és elterjedése miatt milyen drámai következményekkel kell számolnunk. Hogy az Európai Unió munkapiacán milyen szívóhatás fog kialakulni a kvalifikált szakemberek iránt, és hogy az elévülő ismeretek birtokosai milyen sanyarú élethelyzetekkel kényszerülnek majd szembenézni. Sokak számára már ma is csak a kivándorlás ad esélyt az emberi méltóság megélésére. Számolunk vajon azzal, hogy a fokozódó elvándorlás, a rohamosan növekvő szakmai követelmények miatt milliók élethelyzetének ellehetetlenülése, a totális kilátástalanság milyen fenyegetést jelent?
A pártok még mindig tradicionális megközelítésben fogalmazzák meg ajánlataikat. Mintha a továbbiakban is minden azon a nyomvonalon alakulna, amelyen az elmúlt évtizedekben. Fellépésük tengelyében nem a választó van, hanem az egymás elleni harc. A rezsim lépései – CEU-, Soros-, ÁSZ-ügyek, gyűlölet- és félelemkeltés – arról tanúskodnak, hogy az orbáni gépezet pánikközeli helyzetben van. Most kellene határozott, egy irányba mutató ellenzéki stratégia. Különösen azon pártok részéről, amelyek választói támogatottsága jelentős: Jobbik, MSZP, DK, LMP. Nem azt kell nézni, hogy a másik miben különbözik, hanem hogy lehet-e nélküle normális életet kiharcolni a hazában. Hogy eltávolítható-e a rezsim? Kiegyezés nélkül ugyanis győz a Fidesz.
Nyilvánvaló, hogy korunknak most nincs Deákja. Nincs „haza bölcse”, aki képes lenne megtalálni a célhoz vezető ösvényt. Aki arra az útra vihetné az országot, amelyen már évtizedek óta járnak a finnek, a dél-koreaiak, az írek, a kínaiak. Ha megtalálnánk őt, és ha elvégezhetné a dolgát, akkor a digitalizáció térnyerése sem veszteségekhez, hanem a magyarság felemelkedéséhez vezethetne. Ennek is van esélye. Magyarország a matematikában nagyhatalom, és a digitalizáció alapja a matematika.
Az elmúlt 28 évért közös a felelősségünk. Ez a felelősség nem egyenlő, de mindannyian tudomásul vettük, ami történt körülöttünk. A belenyugvás nem mentesít az elmulasztott politikai, erkölcsi, állampolgári kiállás elmaradásáért. De az idő elfogyott. Most tettekre van szükség, ami első helyen az ellenzéki pártok történelmi felelőssége.
Deák Ferenc műve a XXI. századnak is irányt ad. Figyelni kell a múltra és a jövőre is. A minap középiskolások mutattak példát a Parlament előtt. Ne feledkezzünk meg róluk sem! Ők a leginkább érintettek.
A szerző a kutatási, technológiai és innovációs tanács egykori elnöke, az MSZP tagja
