Forradalmi vágyálmok

Iránban nincsenek meg a feltételek egy „perzsa tavasz” kirobbanásához.

Az országszerte szétterjedő demonstrációk politikai színezetet kaptak: a tüntetők nemegyszer Haszan Róháni elnök és Ali Hámenei legfelsőbb vezető távozását, sőt halálát követelték. Csakhogy az efféle akciók korántsem jelentik azt, hogy forradalom érlelődne egy országban. Emlékeztetőül: Irán 82 milliós ország, a néhány ezres demonstrációk megítélésénél nem árt figyelembe venni ezeket az arányokat. Az eddigi magas választási részvételi adatok is a vezetés legitimitásáról árulkodnak: márpedig a múlt évi elnökválasztáson az irániak 73 százaléka járult a szavazóurnákhoz. Továbbá az, hogy egy ország lakossága akár politikailag megosztott – és melyik országban ne lennének törésvonalak? –, még nem jelenti azt, hogy a többség rendszerváltást akarna. Ehhez jóval több tényező együttállására lenne szükség. Csak néhány ezek közül: sem a középosztály, sem a hadsereg nem állt a tüntetők mellé, Iránnak ráadásul legalább két nagyhatalom – Oroszország és Kína – a szövetségese. És akkor még nem beszéltünk azokról a külföldi cégekről, amelyeket épp az említett reformintézkedések hoztak helyzetbe az országban: ezek sem hagynák, hogy bedőljön a hatalom. Aki a történelmet ismeri, tisztában van azzal, hogy Iránban nem adottak a feltételek egy forradalomhoz.

Washington is tudja ezt jól, és egyre kétségbeesettebben tapasztalja, hogy a szíriai és iraki háborús fordulattal Irán megkerülhetetlen szereplő lett a régióban. Ezért most az iráni tüntetéseket arra használhatja, hogy további szankciókkal, sőt akár az atomalku felmondásával gyengítse a teheráni vezetést. Márpedig a világ már számos alkalommal megtapasztalhatta, hogy a puszta retorikai támogatás mögött többnyire nincs semmiféle geopolitikai realitás, csak egyszerű ürügyteremtés, amire hivatkozva aztán olyan „megoldásokat” lehet életbe léptetni, amelyeknek semmi közük nincs az eredeti követelésekhez. Így pedig könnyen lehet, hogy a mostani csodaváróknak, a forradalomváróknak ismét csalódniuk kell – mint az elmúlt négy évtizedben oly sokszor.