Gondolatok a szólásszabadságról

Egy elkötelezett demokratának nagyon nehéz erről a témáról elkeseredés nélkül írni.

De hogyan sikerült rövid idő alatt az ilyen nemes törekvések mentén megfogalmazott gondolatokat a szólásszabadság ellenségévé fejleszteni? A politikai korrektség szinte észrevétlenül lett a szabadságeszmék ádáz ellenlábasa. A probléma mélységét megtörtént esetekkel lehet a legjobban illusztrálni. Az amerikai polgárháborúban Robert E. Lee tábornok a déli konföderáció hadseregének főparancsnoka volt. Halála után az Egyesült Államok déli részének több városában emeltek szobrot a nagy tiszteletnek örvendő tábornoknak. Az egyik leghíresebb New Orleansban állt, 133 évig. Azért csak 133 évig, mert 2017-ben a városi tanács, amit most a politikai korrektség apostola, Mitch Landrieu polgármester vezet, úgy döntött: a fekete polgárok érzelmeit sértheti, hogy a rabszolgatartó Dél egyik hősének emlékműve még mindig a város terét díszíti. Eltávolították.

A „politikai korrektség” kifejezés kezdetben azt jelentette, hogy a gyakorlatot alkalmazók kerülik az olyan beszédet vagy tetteket, amelyek kizárnak, marginalizálnak vagy megsértenek általában hátrányosan megkülönböztetett vagy státusuknál fogva hátrányos helyzetben lévő csoportokat. E nemes gondolatot a politikusok és a média – különösen a liberális – kiforgatta eredeti értelméből. A politikai korrektség új, elfogadhatatlan definícióját akarják elfogadtatni. Azt, hogy a gyakorlat, amely megsértheti akármelyik ember vagy csoport politikai érzékenységét, ne legyen a társadalom számára tolerálható. Hogy egy kisebbség határozza meg, mit mondhat a többség, milyen gondolatokat fejezhet ki.

Persze a gondolatok diktatúrája cselekvésre is készteti azokat, akik a szólásszabadságot csak saját érveik kifejtése céljából tartják célravezetőnek. El akarják távolítani az Oriel College alumnusának, Cecil Rhodesnak a szobrát azon az alapon, hogy rasszista volt. Ugyanakkor egy volt Oriel-alumnus, aki Rhodes-ösztöndíjjal végzett, szintén kampányt indított, hogy távolítsák el az államférfi több mint százéves szobrát fokvárosi talapzatáról Dél-Afrikában. A University of East Anglia megtiltotta tanulóinak, hogy viseljék a helyi tex-mex étterem promóciója keretében kapott sombrerót, mondván, ez nem mexikói férfiak részéről rasszizmus. Harvardi egyetemisták kérték, hogy a nemi erőszakról szóló törvényt ne tárgyalják az előadásokon, amennyiben valamelyik hallgató szexuális erőszak elszenvedője volt. Az Oxford University lemondott egy vitát az abortuszról, miután női hallgatók azt mondták, sértené őket, ha azon olyan személy is részt venne, akinek nincs méhe: vagyis egy férfi. Richard Dawkins angol professzor felszólította a politikai korrektségre vágyó tanulókat, hogy „menj haza, öleld át a plüssmackódat, és szopd a hüvelykujjadat”, amíg nem vagy készen meghallgatni a tieddel ellenkező gondolatokat. Ezt annak kapcsán tette, hogy bizonyos egyetemisták nem voltak hajlandók meghallgatni egy előadó mondanivalóját, aki az antitranszgender álláspontot képviselte.

Az amerikai elnök, Harry S. Truman 1945-ben úgy fogalmazott: a politikai korrektség „olyan doktrína, amelyet a tévhitben élő illogikus kisebbség” talált ki, és amit „a beteg média népszerűsít”. Az elmúlt hetven-egynéhány évben semmi sem változott, kivéve, hogy meggyengült a többség, és ma inkább hajlandó meghallgatni ezeket az illogikus gondolatokat az érzékenység, a törődés, a befogadás jegyében. Ugyanakkor egyre kevésbé és kevesebben érezzük a gondolatdiktatúra e műfajának veszélyességét.

Európát elárasztották az illegális migránsok Afrika és Ázsia különböző országaiból. A legtöbb médiában a mai napig a „menekültek” szót használják azokra, akik a célország engedélye nélkül érkeztek. Az EU különböző hatóságai nyilatkozataikban is a „menekült” vagy a „bevándorló” szavakat alkalmazzák. Azokat az európai vezetőket, akik az érkezők több mint 90 százalékát kitevő illegális bevándorlókat nevükön nevezik, a fő irányvonalat képviselő média gusztustalan jelzőkkel illeti, a politikai korrektség jegyében. Mert a politikai korrektség megkívánja, hogy az egész emberiséget szeressük. Szeretni igen. De befogadni a nép akarata ellenére nem feltétlenül.

Amikor a szólásszabadság korlátozásáról értekezünk, a hitlerek, a sztálinok, a rákosik, a pinochetek, a kadhafik rendszere jut eszünkbe. De ma számunkra, a világ demokratikus országaiban élőkre veszélyesebb a lopakodó gondolatkontroll, mint egy brutális diktátor által ránk erőltetett némaság. Mert a politikai korrektségnek nevezett gondolatdiktatúrát mi magunk engedjük be társadalmunkba, minden külső segítség nélkül.

A szerző amerikai magyar üzletember