Határon túl

A magyar nemzetpolitika általában akkor csinál botrányt valamiből, amikor nem kellene.

Megdolgoztatott engem a román miniszterelnök. Egy hete még arról írtam volna szemöldökráncolva, miként tarthatja meg hivatalát a kijelentése után. Mire elkészültem, lemondott. Kezdhettem elölről. Pedig jó érzés lett volna egy tűzrőlpattant publicisztikával szerepet vállalni a bukásában – már amekkorát vállalhattam volna. De nem csak én méláztam el, az egész magyar közvélemény ezt tette. Kifejezetten komótosan, kimérten kezelte az ügyet a sajtó. Mihai Tudose skalpja nem a mi skalpunk lett. Ment nélkülünk is, noha megérdemelte volna, hogy feltöröljük vele Európát. Annyit kellett volna tennie a médiának, amit általában szokott: nagyítani, támadni, védeni, rettegni, jajveszékelni, dühöngeni.

A történet úgy kezdődött, ahogy kezdődni szokott a Kárpát-medencében: megesik a magyarellenes kirohanás vagy jogsértés, kettős mércét emlegetünk – hol vannak a jogvédők ilyenkor?! –, majd mindenki elfelejti az egészet. Most a magyar írástudók elpepecselték a választ. Hirtelen mindenki belevetette magát a román–magyar fordítás rejtelmeibe és a „flutura” ige etimológiai útvesztőibe. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy Románia miniszterelnöke lengetné, reptetné, akasztaná, felakasztaná, kiakasztaná a székely zászló mellé a hozzánk hasonlókat. Az a pletyka is elterjedt, hogy a politikus csak szlenget használt, és repülni fognak – például a munkahelyükről – a jómadár magyarok, akik zászlózgatnak. Aztán idehaza sokan megkönnyebbülve sóhajtottak fel: „Jaj, ez mindjárt más, csak egzisztenciálisan akarják ellehetetleníteni őket. Az rendben van, az mehet.”

Valamit magára adó újság egy ilyen kijelentés után lázasan keresné a román értelmiségieket, akiknek kínos a miniszterelnök, felhívna román és magyar jogvédőket, uniós politikusokat, bárkit, aki által még nagyobb ügyet lehet csinálni, mint amekkora valójában volt. A magyar sajtó erre képes is lehetne, mert beszéli a nyelvet, ez esetben a románt. Egyetlen más európai nép sincs abban a helyzetben, hogy Prágától Bukarestig, Belgrádtól Kijevig megértesse magát. Hogy ezerszám álljanak rendelkezésre emberek, akik ezeknek a fővárosoknak az egyetemeire jártak, és kvázi belföldiként ismerik a viszonyokat. De mielőtt nagyon belelkesednénk, és magyar impériumról vagy magyar vezetésű kelet-közép-európai hírcsatornáról elmélkednénk, gondoljunk a 80 milliárdból fenntartott magyar közmédiára, ahol nemhogy románul, gyakran magyarul is alig tudnak. Vagy arra a valóban provinciális állapotra, amit Tamás Gáspár Miklós elemzett épp a Magyar Nemzet hasábjain: miszerint az erdélyi magyar lapok az MTI-ből szemlézik a román vonatkozású híreket.

Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzetpolitika, amelynek alakulásában a sajtó szerves részt vállal, általában akkor csinál botrányt, amikor nem kellene. Amikor meg kellene, akkor nem. „De mikor mit kéne, ezt honnan tudjuk?” – tehetjük fel a kérdést, csakhogy esetünkben ezt nem olyan nehéz megválaszolni. A magyar nemzetpolitikának, ezáltal a sajtó reakcióinak olyan európai értékek mentén kell alakulnia, mint jogállam, szubszidiaritás, regionalizmus, nyelvi és vallási jogok, emberiesség. Ha baj van, akkor ezekhez kell igazodnunk. A leköszönt román miniszterelnök kijelentése, mondhatni, minden európai normát megsértett. Nem volt okunk a szégyenlősködésre, teljes erőnkkel védekeznünk kellett volna.

Persze tudom, sokáig összekeverték, összekevertették itt velünk az önvédelmet az erőszakossággal, az önmagunkért való kiállást a sovinizmussal. Azt is tudom, hogy ilyen kormánnyal, ilyen nemzetközileg hírhedt nemzeti konzultációkkal és migránsos kampányokkal a hátunk mögött nehéz a humánum és az európai értékek élharcosaként tündökölni Európában. A politikai píár szempontjából biztosan előnytelen a helyzetünk.

Nem minden ügy végződik olyan happy enddel, mint a Tudose-sztori. Lapunk nemrég járt a vajdasági Temerinben, ahol egy verekedésért kapott 13 év után szabadult az utolsó érintett fiú. A helyiek a riporternek még mindig olyanokat mondtak, hogy „bűnösök voltak a magyarok és a szerb is”. Az az általános vélekedés, hogy egyébként is drogos volt, és még magyarkodott is. Ezek olyan súlyosbító tényezők voltak, hogy felfüggesztett helyett 13 év járt értük. Végső soron a magyar közösség és a helyi politikusok jóváhagyásával. Pedig ott is csak a jogállami keretek betartása érdekében kellett volna síkra szállni. A verekedés az verekedés – ha drogos az elkövető, ha nagymagyar, mindegy.

Hogy valami jóról is beszámoljunk: a politika – legalábbis a pártok – most jól vizsgázott. Hetven évünkbe telt eljutni idáig. A sajtó talán az elmúlt hetven év politikája miatt bizonytalan még. Reméljük, nem kell újabb hetven esztendő ahhoz, hogy lehetőleg világos legyen, mi az igazságos és a méltányos.