Keserves őszi éjszaka volt. Valószínűtlenül hosszú, tizennyolc órás munkanap után igyekeztem hazafelé Tiszavasváriból dél-budai otthonomba, amikor hajnali negyed 2 körül az M3-as bevezető szakaszára érkeztem. Bár a gondolataimban megjelenő pihe-puha ágy nagyobb sebességre csábított volna, inkább lassítottam. Innen már guggolva is kibírod, biztattam magamat. De, jaj, mégis ekkor sértettem meg az együttélés szabályait, a társadalomra káros, veszélyes magatartásommal (ez a szabálysértés értelmező szótár szerinti definíciója). Bár a veszélyeztetett társadalom döntő többsége mélyen aludt, sőt a kétszer három sávos úton közel s távol egy árva fekete macska sem volt, akit megsérthettem volna, a Véda rendszer nem szunyókált. Lefényképezett – ami 30 ezer forintos bírságot jelentett számomra (bírság: szabálysértést elkövető személyre megtorlásul kiszabott büntetés).
A Szerencs utcánál van egy rövid szakasz, ahol 50 km/órás korlátozó tábla van. Én meg 72-vel repesztettem ott. (Utólag nagyot csodálkoztam, hogy csak annyival.) Nem vitatkoztam, befizettem. Annál inkább, mivel a határozatot a „megtorlásról” – amivel aznapi keserves munkám eredményének döntő részét elkobozták – komoly, magas állású szakemberek írták alá: dandártábornok főkapitány úr megbízásából egy alezredes. Ez is jelzi az ügy súlyát. Illetve súlytalanságát: amikor egy szintre kerül egy ilyen, társadalmi veszélyességében nullának tekinthető szabálysértési sztori valóban súlyos ügyekkel, amilyenekkel naponta találkozunk.
És ha mondjuk egy kellőképpen gondos és értelmes közútkezelő kiteszi a korlátozó tábla alá, hogy 06–22 óra között? Ha a dandártábornok rugalmas, ránéz az időbélyegre, majd összetépi a képet, és szól a titkárnőjének, hogy írjon a pasasnak egy figyelmeztetést, a szabály az éjszaka is szabály?
Nem teheti. Mert a rendőrség hivatalos honlapján vastag betűkkel ez olvasható: „A hatályos jogszabályok nem teszik lehetővé a közigazgatási hatósági eljárásokban méltányosság gyakorlását emberileg méltányolható körülmények fennállása esetén sem, így a kiszabott bírság csökkentésére vagy annak elengedésére sincs lehetőség”.
Ez lehetne az igazi bürokrata ars poeticája! Gratulálok a fogalmazónak. Robert K. Merton amerikai szociológus szerint a bürokraták számára az eszközök céllá válnak. A konformitás és az előírások szigorú követése ahhoz vezet, hogy ezek az egyén számára belsővé lesznek. Ahelyett, hogy egyszerű eszközök volnának, az eljárási szabályok válnak céllá. „Célmódosulás” történik, a bürokratikus szerep instrumentális és formális oldala fontosabb lesz, mint a tartalmi – azaz a szervezet fő céljainak megvalósítása.
A másik büntetési ügy még kacifántosabb. Felvetődik a hatóság büntetőjogi felelőssége is. Ismerősöm használt autót vásárolt vidéken. Majdnem olyat, amilyen a régi kocsija volt, csak újabbat. Vett egy sztrádajegyet, és az autópályán jött haza. Békésen teltek-múltak a napok, mígnem úgy két hét múlva csengetett a postás, és hozott egy csomagot. Tizenötezer forintos büntetéssel. A határozat indoklása: nem volt sztrádajegye! De ha volt, hogy létezik, hogy mégse volt, kérdezheti az olvasó. Úgy, hogy mivel az újonnan vett autó ugyanolyan volt, mint az előző, barátomban fel sem vetődött, hogy emez – ki tudja, miért – tehergépkocsira volt vizsgáztatva. Az arra a személyautóra vett jegy nem érvényes!
Rögtön telefon ide-oda, illetékeseknek: a különbözetet fizetné – de ez nem megy. Sőt felhívták a figyelmét: azóta is fölment az autópályára, így jönnek még újabb büntetések. Tekintsünk ebbe bele mélyebben! Ugyanaz a rendszer adta ki a szgk.-ra a sztrádajegyet, amely felismerte a rendszám alapján, hogy ez nem szgk., hanem tgk. Akkor miért adta ki? Miért nem jelezte, hogy ez a jegy nem jó erre a gépkocsira? Beetetni a halacskát, aztán bevágni neki? Ez bizony előre megfontolt szándékkal elkövetett – és itt lehet variálni a Ptk. és a Btk. tényállásai szerint, hogy mit merít ki a cselekedet a hatóság részéről. Ha nem aljas indokból elkövetettről van szó, a legelemibb valami olyan értesítő lehetne, miszerint: „Elnézést a szoftver hibája miatt, amely tévesen adott rossz jegyet, kérjük a különbözet befizetését.” De a minimum, hogy a nem létező szgk. után befizetett-benyelt pénzt visszautalom, téves befizetés okán. De se ez, se az. Jönnek a büntetőcsekkek, fizessen.
Ha meg akarjuk érteni e teljesen abszurd gyakorlat mozgatórugóit, mélyebbre kell ásni. Tudniillik a büntetések költségvetési tétel, amit teljesíteni kell. XLII. 4.2.1. Bírságbevételek 26 Mrd Ft. Ez fedezi például a LXXII. 3.1.2. Védőnői szolgáltatás, anya, gyermek és ifjúságvédelemre betervezett 25 Mrd Ft egy részét. Nincs büntetés – nincs védőnő. Ilyen egyszerű. Erkölcstelen? Na és?
Vissza a sztrádajegyekhez! Végül 30 ezret kellett befizetni, ilyen esetekben ugyanis kérvényezhető a büntetések számának maximalizálása két ügyre. Ki az a futóbolond, aki tízszer akar fizetni, amikor kétszer kell? (Már ha egyáltalán kellene.) És miért kell kérvényezni azt, ami jár? Miért kell mindig mindent visszaigényelni, amit be sem kellene fizetni? Mert egy bürokratának a kérvény olyan, mint maga a Koh-i-Noor. A kérvény elbírálható valami, és aki elbírálja, a hatalom tulajdonosának érzi magát. Egy icipici hataloménak. Mámorító érzés ez egy minden másra alkalmatlan embernek.
Amíg nem lesz erősebb a civil társadalom, addig ezek a bürokraták maradnak. Kormányoktól függetlenül minden rendszer tenyészti őket. Ők az állam janicsárjai. Rajtuk, a kérvényeken, visszaigényléseken, engedélyeken, büntetéseken keresztül érzékelteti az állam: én vagyok minden, és te az én jóindulatomtól függsz. Azok uralkodnak fölöttünk, akiket mi, polgárok és adófizetők tartunk el.
Utóirat. Ha a választások előtti karácsonyi júdáspénzt, a nyugdíjprémiumot, az Erzsébet-utalványt meg a többit a Babolcsai néniknek kérvényezniük kellene (hat oldal, apró betűvel, anyja neve két példányban, tanúk stb.), két hét alatt megbuktatnák a kormányt. Ám ezeket ki is vonják a bürokráciából. Ezek kérvény nélkül járnak.
A szerző okleveles villamosmérnök, orvos-biológus
