A harmadik Jones-féle ok a tálibok brutalitása. Ez sem stimmel. A brutalitás Afganisztán történelmének mindennapos velejárója. A „békés afgán családokat megtámadó brutális tálibok” sztereotípiája simán helyettesíthető bármivel. A békés afgán családokat északi szövetségi, iszlám államos, hazara, tádzsik, üzbég harcosok, kormánycsapatok, brit, szovjet, pakisztáni, szpecnazos katonák, amerikai tengerészgyalogosok éppúgy támadhatják brutálisan. A brutalitás Afganisztánban nem kivételes dolog, hanem sajnos norma.
A negyedik ok, hogy a tálibok korruptak. Továbbá drogot állítanak elő, sőt megadóztatják a többi drogelőállítót és -csempészt. A világ heroin- és ópiumfogyasztásának 80-90 százalékát afgán forrásból fedezik. Ezt az afgán polgár nem tűri – mondja Jones. Mármint az adóztatást. Mert a máktermesztést tűri. Jeleskedik benne. Az ötödik ok Pakisztán népszerűtlensége. Egy 2015-ös Gallup-kutatás szerint az afgánok 3,8 százaléka nyilatkozott kedvezően a tálibokat támogató Pakisztánról, szemben az Iszlám Állam 5,8 vagy India 62 százalékos mutatójával. Hogy hány megkérdezett afgán járt valaha is Indiában, arról a felmérés nem közöl adatokat. Újabb elképesztő kutatás.
Összefoglalva: Jones ilyen színvonalú közvélemény-kutatások alapján jut arra, hogy Afganisztánban patthelyzet van. A módszertannal kapcsolatos következtetések levonását az olvasóra bízom. Ahogy azt is, hogy milyen eredménnyel zárulhat Amerika leghosszabb háborúja, ha effajta elemzések alapján hoznak döntéseket.
Tizenhat év háború, 2403 amerikai, 1136 szövetséges – köztük 7 magyar –, valamint 40 ezer afgán katona halála, több ezer milliárd dollár elköltése után kiderül: az afgán nép de facto egységesen áll a központi kormány mellett, utálja Pakisztánt, rühelli a tálib brutalitást és az adószedést (utóbbi valóban megbízható adat lehet). A győzelemnek így rég be kellett volna következnie. Ezek után jön a megállapítás a „patthelyzetről”.
