Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 2001 októberében támadást indított az Afganisztánt akkor kormányzó tálib vezetés ellen. Az amerikai és brit erők – más NATO-államok segítségével – decemberre lényegében megdöntötték a tálib uralmat. Több mint 16 évvel később, 2018. január 3-án a Foreign Affairs külpolitikai folyóiratban Seth G. Jones Miért nem állnak a tálibok nyerésre Afganisztánban? címmel tett közzé elemzést.
Tehát: a világ első számú katonai hatalma és partnerei 16 év alatt képtelenek voltak legyőzni egy minimális nehézfegyverzettel, nulla légierővel, ennek megfelelő harcértékkel rendelkező ellenfelet. Másfél évtized kevésnek bizonyult, hogy a NATO megtalálja azt a stratégiát és taktikát, amely alkalmas lett volna erre. Jones elemzésének következtetése az, hogy a tálibok túl gyengék, hogy győzzenek, ám túl erősek, hogy végleges vereséget szenvedjenek. A szerző öt okot említ gyengeségük kapcsán.
Azt írja, a tálibok ideológiája túl szélsőséges az afgánok számára. Az ebből adódó konzervativizmus az „átlagos afgán” számára taszító – ahogy azt egy 2015-ös országos felmérés is igazolta. Ekkor az afgánok 92 százaléka a kabuli kormányt támogatta, és mindössze 4 százalék állt a tálibok mellett. Ha a lakosság majdhogynem egységesen utálja a tálibokat, hogyan tudnak továbbra is ellenállni a világ legerősebb katonai szövetségének? Hiszen a sikeres partizánháború alapvető feltétele a lakossági támogatás lenne, ami ezek szerint nincs. Hogy egy olyan tekintélyes folyóirat szerzője, mint a Foreign Affairs, miként vehet komolyan egy ilyen felmérést, az meghaladja felfogóképességünket.
A furcsa gondolkodásmód a második ok bemutatása során is tetten érhető: a tálibokat elsősorban a pastu törzsek támogatják, ám kevésbé népszerűek a tádzsikok, üzbégek, hazarák között. Jones úgy gondolja, a törzsi ellentéteket a tálibok nem tudták feloldani, és ez akadályozza népszerűségük növekedését. A szerző elfelejtett utánanézni két ténynek. Az egyik: a pastuk az afgán lakosság 40 százalékát teszik ki, amivel messze a legnagyobb etnikai csoportnak számítanak. A másik: Afganisztánban a törzsi ellentétek évezredes múltra tekintenek vissza. Az országban soha nem volt olyan ideológia, vallás vagy hatalom, amely ezeket az ellentéteket feloldotta volna – hogy a törzsek egyetlen boldog és elégedett közösségként egyesüljenek. Ez nem „tálibspecifikus”. Bármilyen mozgalomra, csoportra, erőre érvényes.
A harmadik Jones-féle ok a tálibok brutalitása. Ez sem stimmel. A brutalitás Afganisztán történelmének mindennapos velejárója. A „békés afgán családokat megtámadó brutális tálibok” sztereotípiája simán helyettesíthető bármivel. A békés afgán családokat északi szövetségi, iszlám államos, hazara, tádzsik, üzbég harcosok, kormánycsapatok, brit, szovjet, pakisztáni, szpecnazos katonák, amerikai tengerészgyalogosok éppúgy támadhatják brutálisan. A brutalitás Afganisztánban nem kivételes dolog, hanem sajnos norma.
A negyedik ok, hogy a tálibok korruptak. Továbbá drogot állítanak elő, sőt megadóztatják a többi drogelőállítót és -csempészt. A világ heroin- és ópiumfogyasztásának 80-90 százalékát afgán forrásból fedezik. Ezt az afgán polgár nem tűri – mondja Jones. Mármint az adóztatást. Mert a máktermesztést tűri. Jeleskedik benne. Az ötödik ok Pakisztán népszerűtlensége. Egy 2015-ös Gallup-kutatás szerint az afgánok 3,8 százaléka nyilatkozott kedvezően a tálibokat támogató Pakisztánról, szemben az Iszlám Állam 5,8 vagy India 62 százalékos mutatójával. Hogy hány megkérdezett afgán járt valaha is Indiában, arról a felmérés nem közöl adatokat. Újabb elképesztő kutatás.
Összefoglalva: Jones ilyen színvonalú közvélemény-kutatások alapján jut arra, hogy Afganisztánban patthelyzet van. A módszertannal kapcsolatos következtetések levonását az olvasóra bízom. Ahogy azt is, hogy milyen eredménnyel zárulhat Amerika leghosszabb háborúja, ha effajta elemzések alapján hoznak döntéseket.
Tizenhat év háború, 2403 amerikai, 1136 szövetséges – köztük 7 magyar –, valamint 40 ezer afgán katona halála, több ezer milliárd dollár elköltése után kiderül: az afgán nép de facto egységesen áll a központi kormány mellett, utálja Pakisztánt, rühelli a tálib brutalitást és az adószedést (utóbbi valóban megbízható adat lehet). A győzelemnek így rég be kellett volna következnie. Ezek után jön a megállapítás a „patthelyzetről”.
Amerikai adatok alapján ez alatt a tizenhat év alatt 40 ezer tálib felkelő vesztette életét. Ha feltételezzük, hogy mindegyiket amerikai erők ölték meg, akkor a 2016 végéig 783 milliárd dollárra rúgó operatív költségekkel kalkulálva kiderül: mindegyikük 19,575 millió dollárjába került az amerikai adófizetőknek. Mai árfolyamon ötmilliárd forintba. Ez konzervatív becslés.
