Vágyak által homályosan

Washingtonnak nincs elképzelése róla, hogyan festene egy Aszad nélküli Szíria.

Mindennap, amikor eljövök itt, ahol megölték a nővéremet és a kislányát, erősebb leszek – mesélte nemrég egy fiatal lány Damaszkuszban, miután személyesen mutatta meg az éttermet, ahol a szíriai iszlamisták végeztek a családtagjaival. Szeme könnyes volt még a fájdalomtól, mikor ökölbe zárt kezével szemléltette, most még erősebb és kitartóbb lett egy kicsit. Mivel a vendéglő a lakása és a munkahelye között van, elkerülhetetlen, hogy mindennap erre jöjjön. De még ha tehetné, akkor sem menne más útvonalon. Napokkal később hasonló történetek tömegével szembesültem, ami egyáltalán nem meglepő. Aleppó tartomány mellett a damaszkuszi és környéki harcok jártak a legtöbb áldozattal a közel hét éve dúló háborúban; a szíriai fővárosban már nincs olyan család, melynek ne lennének halottai. A lebénult katonának, aki öt éve a harctéri híreket követi az okostelefonján, a kereskedőnek, akinek a nyakát lőtte át az orvlövész, egyáltalán nem mindegy, ki nyeri meg a háborút. Ők azok – és nagyon sokan vannak így még Szíriában –, akik bizonyosan kitartanak mindig Basár al-Aszad elnök mellett, hiszen ha nem így tennének, csak egyetlen következtetésük adódhatna: értelmetlen volt az egész háború.

Ez jutott eszembe legutóbb, amikor néhány hete Rex Tillerson amerikai külügyminiszter a New York Timesban közzétette a gondolatait arról, hogy reményeik szerint a genfi béketárgyalások odáig fognak vezetni, hogy Szíria megszabadul Aszadtól és családjától. Washington évek óta kitart amellett a szándéka mellett, hogy a szíriai elnöknek távoznia kell, talán csak árnyalatnyi különbségeket fedezhetünk fel az Obama- és Trump-adminisztráció retorikájában. Mindenesetre amikor Moszkva ilyenkor visszakérdez, mégis hogyan képzeli el Washington az Aszad nélküli jövőt, általában következetes mellébeszélés a válasz. Nemcsak azért, mert az amerikaiak és szövetségeseik által kezdetben preferált Szíriai Nemzeti Koalíció idővel teljesen eljelentéktelenedett, hanem azért is, mert helyüket azok az iszlamisták vették át, akik finoman szólva sem szalonképesek a nemzetközi fórumokon. Így egyedül Aszad távozásának vég nélküli szajkózása marad, teljesen figyelmen kívül hagyva, vajon hogyan szavazna erről a szíriai társadalom.

Egyre több jel utal ugyanis rá, hogy a Washington által Szíriáról festett kép, miszerint a szíriai társadalom elnyomva szenved az aszadi diktatúrában, alapjában hamis. Már csak azért sem lehet igaz, mert még a szíriai háború legnehezebb óráiban is a lakosság kétharmada élt a kormányerők által ellenőrzött területen. Pedig el is menekülhettek volna onnan. A migrációs válság közepette ugyan könnyen támad az embernek az a benyomása, hogy a szíriai lakosság távozott az országból, ezzel szemben az az igazság, hogy a menekültek többsége a saját országában maradt, és kormánypárti területekre menekült. Nem felejtendő el az sem, hogy 2014-ben az országban elnökválasztást rendeztek, amit ugyan az Egyesült Államok, az Európai Unió és az Öböl Menti Együttműködési Tanács illegitimnek tekintett, de a lakosság 73 százaléka részt vett rajta, és közel 89 százalékuk Aszadra szavazott. Az sem mellékes, hogy ma, amikor a szíriai hadsereg sorra szabadítja fel a lázadók által elfoglalt városokat, a lakosság nem menekül el, hanem tovább éli itt az életét. Sőt, napjainkra egyre több európai migráns költözik vissza Szíriába, nyilvánvalóan nem az iszlamisták által még ellenőrzött területekre.

Ezeknek a tényeknek óvatosságra kellene inteniük minden olyan politikust, aki ma Szíria jövőjéről gondolkodik. Ha megfeledkeznek ezekről, könnyen lehet, hogy végül az általuk kikényszerített demokratikus játékszabályok közepette fogják újraválasztani azt, akit ők a legjobban gyűlölnek. Hasonló helyzetre volt már példa a Közel-Keleten. Amikor a 2009-es iráni elnökválasztáson Mahmúd Ahmadinezsád a szavazatok 62 százalékát megszerezte Mir Hosszein Múszavival szemben, a Nyugat azonnal csalást kiáltott. A kitört zavargások több tucat áldozatot szedtek, de néhány héttel később napvilágot látott egy nyugati közvélemény-kutató felmérése, miszerint a lakosság többsége tényleg Ahmadinezsádot támogatja. Vagyis a gyűlölt ellenségről kiderült: ő kell az irániaknak.

Így mielőtt a demokrácia szükségességéről beszélnének a nyugati politikusok, érdemes elválasztani a vágyaikat a valóságtól, mert az előbbiek könnyen megtévesztők lehetnek. A diktátorok igája alatt szenvedő nép, az Aszad elől Európáig menekülő migránsok mind-mind olyan képek, amelyek leginkább a kiötlők ismerethiányáról tanúskodnak, és nem tárják fel a valóság különböző rétegeit. Márpedig a realitások egy nap bekopognak az ajtón. Ha a nyugati politikusok időben nem kapnak észhez, és nem fogadják el a realitásokat, könnyen lehet, hogy nekik kell csalódniuk a demokrácia vastörvényében, a többségi elvben.