Ha frivolan kívánunk fogalmazni, a hatalom „oszlását”, szebben mondva: a végrehajtó hatalmon belüli hatalommegosztást kell szemügyre vennünk. A végrehajtó hatalom leegyszerűsítve az ország csúcsán lévő személyé vagy testületé. Ha ő király, akkor a királyé, ha császár, a császáré, ha elnök, az elnöké, ha kormány, a kormányé. Nem nehéz észrevenni, hogy a felsorolásban a totális hatalom felől haladtunk a korlátozott felé. A demokratikus kormányok hatalma nem mérhető a királyokéhoz, nem is beszélve a császárokról. Napóleon bajosan listázható egy lapon Gyurcsány Ferenccel vagy Orbán Viktorral – bár utóbbi diktátorként történő emlegetése kezdi őt összehozni a korzikaival.
A modern kormányok hatalma merőben új kérdéseket vet fel. Ezek közül csupán egyet – talán a legfontosabbat – hozok szóba most. Montesquieu alapján a mai kormányokat is a törvényhozásnak és a bírósági rendszernek kellene korlátoznia. Ezek képezik a sokat emlegetett jogállam alapjait. Ha egy kormányzat a neki megfelelő káderekkel tölti fel a bíróságokat, akkor kimutathatóan sérül azok függetlensége. Ugyancsak egyértelmű: ha a törvényhozó testületben az arányok durván (kétharmadosan vagy még inkább) eltolódnak a kormányzók felé, megint csak a jogállamiság sérül. A túlnyomó többségnek mindig maga felé hajlik a keze, és a „törpe minoritásnak” esélye sincs hatékony „kisebbségvédelemre”.
De van itt más probléma is. A végrehajtó hatalomnak léteznek további korlátai. Ezek nem törvényileg garantáltak, azaz nem az évszázados szokásjogból és a hatalommegosztási konstrukcióból következnek – hanem a szimpla valóságból. A végrehajtó hatalom egyik legfőbb korlátja az ő pro forma elismerése, de gyakorlati tagadása. Másképpen: a végrehajtó hatalom korántsem jelent olyan egyértelmű ágat, mint korábban. Lehet olyan benyomásunk, hogy a klasszikus hármas felosztásból a végrehajtó hatalmat mintha sokan ki akarnák venni, és nem is hatalmi ágként szeretnék kezelni.
Megvan ennek is a történelmi oka. A XX. században az erős végrehajtó hatalmakból kataklizmák következtek. Elég az 1930-as évek három emberellenes diktatúrájára utalni. A hatalom totalizálása az a történelmi tapasztalat, amely sokakat afelé lökött, hogy a kormányzatokat ne csak a törvényhozáson és a bíráskodáson keresztül korlátozzák – hanem a végrehajtó hatalom hatalmi mivoltát relativizáló szervezetek által is.