Kevin Spacey-vel töltöm az éjszakáimat mostanában. Szerencsére csak virtuálisan: egyre-másra pörgetem a Kártyavár (House of Cards) epizódjait. Nincs könnyű dolgom az ötvenperces részekkel, főként, hogy közben ide-oda kattintgatok, majd tekerhetek vissza, mert nem értem, mi történt. Hajnali négyre talán végzek két epizóddal: kis lépés nekem, nagy küzdelem Frank Underwoodnak.
Sikerélményem még sincs, évadok állnak előttem, hogy behozzam a jelent. Ráadásul tengernyi további sorozat számtalan évadán kellene még végigmennem, hogy tájékozottnak mondhassam magam. A szolgálólány meséje, Tizenhárom okom volt, Aranyélet, Az árnyak, Stranger Things, sorolhatnám napestig. A minőségi sorozatok korát éljük, aki kimarad, megnézheti magát. Ismerősi körben éppolyan könnyű megkapni a döbbent kérdést, miszerint „tényleg nem nézed a Trónok harcát?”, mint a tizenkét éves unokatestvér kaján pillantását elcsípni: de hát miért nincs okostelefonod?
Felesleges lenne azonban belefogni a jól ismert mondókába a gyerekek függőségével kapcsolatban. A jól ismert köröket járjuk ugyanis. Harminc éve minden szülő a Dallas előtt ült, aztán rémülten kereste a felelősöket, amiért a kicsi a szombat délelőttöt mesematinéval indítja. Azóta a kölyökklubos generáció is felnőtt, és lelkesen osztogatja Facebookon a nosztalgikus mémeket. Annak idején minket a focipályáról rángattak be, ma a gép elől kell kiküldeni a fiatalokat – így szól a XXI. század egyik romantikus hazugsága. Amitől mégis egy lépésben jutunk el a fiatalokat utcára vivő Pokémon Go ostorozásáig. Hihetetlen, hogy folyamatosan lefelé bámulva képesek végigjárni a fél várost – dühöngünk Facebook Messengeren, a villamoson. Azt csak a munkahelyünkre érve látjuk meglepetten, hogy baleset volt ott, ahol elhaladtunk – de ki veszi azt észre?
Ha egyszer egy tigris érkezne hozzánk teára, lemaradnánk a pillanatról, annyira bele vagyunk temetkezve telefonunkba – erről beszélt nemrég a The Tiger Who Came to Tea 94 éves szerzője, Judith Kerr. Az írónőt arról kérdezték, tart-e tőle, hogy a fiatalok a technológia rabjává válnak. Kerr inkább a felnőttek miatt aggódik. Az írónő szerint sokan úgy bámulják a készüléküket, hogy tényleg nem veszik észre, ha elhaladnak valami mellett. Emellett különös hallani az aggodalmakat, hogy a kicsik éjjel-nappal a kütyüikkel babrálnak. Már csak azért is, mert Kerr emlékszik még arra az időre, amikor az olvasás sem volt egészen elfogadott. Az emberek azt mondták, az a gyerek folyton csak a könyveit bújja. Most meg, ha a kamasz olvas, rögtön lelkendeznek, ecsetelte. Persze az aggodalom a civilizáció és a közösségek romlásán, a felszínessé váláson örök. Míg pár évtizede azon kellett sajnálkozni, hogy a metrón mindenki az olvasnivalójába temetkezik, ma ezeket a képeket osztják nosztalgiázva az okostelefonjukban ragadt járókelők.
Régen a tévét kiáltották ki bűnbaknak, ma már jóval kevesebb nappaliban találjuk meg a „rabul ejtő dobozt”. Most az okostelefon a hibás mindenért. Meg a Facebook. Álhírekben hiszünk, kevesekkel találkozunk, nem vagyunk hajlandók kimozdulni programokra? Mark Zuckerberg a felelős! Ő az, aki macskás videók rengetegébe zárja gyermekünket, minket pedig véleménybuborékba száműz. Hogy ha nem lenne a közösségi háló, gimnáziumi osztálytársainkról évtizede nem hallottunk volna? Nem számít.
Így váltja ki az emberben a rosszalló fejcsóválást az is, aminek örülnie kellene: hogy tényleg mennyi minőségi sorozat készül, és mind elérhető két kattintással. Nem a Netflix, nem is a Hulu szegez fegyvert a fejekhez, hogy tessék mindet azonnal befogadni. Maga a néző nem képes mértéket tartani. A napi két cigarettából egy doboz lesz, a kezünkben tartott újságcikkből húsz megnyitott ablak, számtalan tartalommal, amit valójában sosem fogunk elolvasni.
A Vox.com szerzője, Mike Saewitz írt nemrég arról, hogy a sorozatletöltések hogyan uralkodtak el az életén, és miként maradt fent éjszakánként azért, hogy tovább nézze az egyben letöltött Westworld-évadokat. Saewitz akkor kapott észbe, amikor tavaly karácsonykor a felesége figyelmeztette: a kapcsolatuk is rámehet erre. Nem volt új keletű nála sem ez, de a kétezres évek elején munka után még „csak” két-három filmmel lazított.
Szokásaink változhatnak, ami viszont állandó, az a mértéktelenség és a felelősség hárítása. Miközben a gyerekek csak azt a mintát látják, amit szüleik és a környezetük átad nekik, a felnőttek szentül meg vannak győződve róla: ami a fejlődésben lévő szervezetnek árthat, azt ők uralni tudják. Pedig minden azonnal és folyamatosan kell mindenkinek. Nem várhat sem a levelezés, sem a Facebook-hírfolyam, sem a következő sorozatrész. Aggodalmunkban, hogy a világ elrohan mellettünk, és holnap már nem tudjuk pótolni lemaradásunkat, szép lassan függővé válunk magunk is.
