Az unokák másfele vannak, azok már számítógépesek – mondta Rózsika néni Mátrakeresztesen, amikor a Magyar Nemzet Magazin szombati számába készülő riport kapcsán ellátogattunk hozzájuk. Megérintett ez a mondat, mert éppen két nappal korábban vetődött fel baráti körben folytatott vibráló beszélgetésben, mi lenne a világgal, ha egyik pillanatról a másikra leállna az internet, és hogyan reagálnánk mi egy ilyen helyzetben. A többség amellett érvelt, hogy káosz és anarchia kíséretében lebénulna az élet, és zűrzavar lenne úrrá a világon. Akadt azonban, aki azt az álláspontot képviselte, hogy bár történnének furcsa események, és a megszokásaink miatt érzékelnénk a problémát, ami az emberi élethez alapvetően fontos, az továbbra is meglenne, és talán így térhetnénk vissza lényegünkhöz.
Mátrakeresztesen lehetőségem nyílt továbbgondolni a kérdést, és ezzel a szemmel is vizsgáltam a hegyek közé ékelődött falu életét, ahol a fakanálkészítés hagyományait kutattam, és néhány órát eltölthettem két nagymamakorú helyi asszony társaságában, majd egy középkorú helyi iparos műhelyében. A közgondolkodásban ma nem az ilyen helyek jelentik az idillt. Több szolgáltatásért is utazni kell, számos komfort hiányzik az itteniek életéből. Ha hó esik – itt gyakran előfordul –, el kell lapátolni. Megtörténhet, hogy a település megközelíthetetlenné válik, és gondoskodni kell tűzifáról is. Mégsem panaszkodott senki amiatt, hogy hiányzik neki bármi. A fakanálkészítés kapcsán szóba is került, vajon elegendő-e ez a mesterség a megélhetéshez. Margit néni válasza úgy szólt, sosem voltak nagyok az igényeik, szerényen, de mindig megéltek. A ház takaros, körülötte a mai napig van baromfi, a múlt pedig generációk óta ezekhez az utcákhoz köti őket. A barátságokat ápolják, hagyományaikat őrzik. Van kihez fordulni öröm vagy bánat, siker vagy gyász esetén.
Biztosan sokan horkannak most fel. Hogyan lehet összkomfort, okoskütyük, konyhai robotok, gíroszos és turbószolárium nélkül élni? A tengerpartra egy évben egyszer el kell menni. Természetes, hogy kontinensek közt repkedünk, ahogy az is, hogy minden pittyeg, vibrál, villódzik. Boldog-boldogtalanra ráírunk a Messengeren, egyszerre számos társalgást futtatunk, miközben emberi kapcsolataink végleg kiüresednek.
Nem volt a világ mindig ennyire élmény- és kommunikációorientált. Voltak idők és léteztek helyek, amikor és ahol a hallgatásnak ugyanúgy megvolt a helye, mint a beszédnek. Nem értek rá unatkozni, mert a munka – ami egyben elfoglaltság volt – kitöltötte a mindennapokat. Az ünnepnek pedig fontos szerep jutott. Megvolt a helye a szórakozásnak, az ivásnak, a táncnak, a szerelemnek, ahogyan volt létjogosultsága a bánatnak, a kudarcnak és a gyásznak is.
Mátrakeresztes most látszólag vesztésre áll. A fiatalok nem ott képzelik el a jövőt, a város jobb, könnyebb életet ígér. Ugyanakkor számomra minden keserve ellenére még mindig inkább ez tűnik a hajlamaink szerinti valóságos életnek. Annak a természetes közegnek, amelyben történelme java részét eltöltötte az emberiség. Ha pedig egyszer úgy alakulna, hogy a hatalmas, óceán alatti internetkábeleket mégiscsak átvágná valamelyik ott cirkáló tengeralattjáró, nem állna meg az élet, csak az állna meg, amit ma sokan annak gondolnak. Nem az idősebb mátrakeresztesiek kerülnének igazán nagy bajba, hanem az unokáik, a számítógépesek.
A nagyböjt újkori jelentése nagymértékben az alakformálásról szól: sokan azért tartják meg, hogy ledobjanak néhány kilót. Pedig a lemondás valóságos önismerettel ajándékoz meg. Járunk már annyira mélyen a digitális korban, hogy érdemes legyen ezeket a napokat arra is kihasználni, hogy kis lemondás árán megtudjuk, mi magunk vajon visszavonhatatlanul számítógépesek lettünk-e.
